Valószínűleg mindenki nézett már fel az éjszakai égboltra ismert csillagképek után kutatva. Ezek közös ismérve, hogy az égbolt egy jól körülhatárolható részét fedik le, nevüket pedig területükön található legfényesebb csillagokba az ókori görögök által képzelt állatokról és mítoszaik szereplőiről kapták. Utóbbi ugyan teljes mértékben igaz a Sárkányra, előbbi azonban nem: halvány csillagokból álló kígyószerű teste több más konstelláció között kanyarog. Gyakran csak fényesebb fejét látjuk, amint a mitológiai történet szerint ádáz csatát vív az alatta ‘’kapálózó’’ Héraklésszal.
A csillagképek kavalkdájának közepén a Hercules és a Draco (Sárkány) konstellációk. (Forrás: Stellarium)
A eltérő kultúrák legendái és népmeséi különböző kinézetű és természetű sárkányokat ismernek. Az általunk ‘’megszokott’’, az európai keresztény kultúrkörből származó sárkányok négy végytaggal és két, azoktól független szárnnyal rendelkeznek. Tipikusan ellenségesek és alsó hangon is a Sátán szolgái – ilyen lények köszönnek vissza a Gyűrűk Ura világától kezdve a legtöbb fantasy történeten át egészen a Hollywoodi filmekig. Ezzel szemben a kínai sárkányok láb nélküliek (inkább hasonlítanak óriási kígyókra) és európai kollégáikkal szemben általában jóságosak és bölcsek. Az ókori görögök bizonyára a két megközelítés között álló babiloni mitológiából meríthettek, amikor az égboltra vizionálták Ladónt, az örök ifjúság gyümölcsét örző százfejű sárkányt.
A Sárkány és a Kis Medve csillagképek művészi ábrázolásai. A piros pötty jelöli a Macskaszem-köd hozzátevőleges pozícióját.
A csillagkép ábrázolásánál a Sárkánynak már csak egy fej jutott, amelyet négy csillag alkot. Köztük van a konstelláció legfényesebb tagja, a γ Draconis, amely félúton található a Kisgöncöl szekerének hátsó része és az égbolt legfényesebb csillaga, a Vega között. A konstellációt alkotó további egy tucat csillag hosszú ívet ír le: a Sárkány fejétől előbb a Cepheus felé tart, majd egy kanyart bevéve széles évben kerüli meg a Kisgöncölt; végül a Nagy Göncöl felé kunkorodik vissza. Mivel a Sárkány közel található a Kis Medve (= Kis Göncöl) legfényesebb csillagához, a Polaris-hoz (= Sarkcsillag), az egész csillagkép cirkumpoláris, vagyis egész évben, minden éjszaka a horizont felett látható. A Föld forgástengelyének precessziója (imbolygása) miatt egykoron a Sárkány még közelebb járt az Északi Pólushoz, olyannyira, hogy szűk ötezer évvel ezelőtt az α Draconis volt maga a Sarkcsillag – ugyancsak a precesszió miatt vissza is kapja ezt a címet úgy 23000 ezer év múlva.
Igazi rejtvény a szemnek: ki tudja megtalálni a Sárkány csillagait? Segítségként: a legfelső fényes csillag a Sarkcsillag (avagy Polaris), a felvétel jobb oldalán pedig a Nagy Göncöl látható. (Forrás: David Malin)
Mélyég-obejktumokban nem bővelkedik a Sárkány, egy azonban történeti-, látvány- és tudományos szempontból is izgalmas: a Macskaszem-köd. Másik neve NGC 6543, de felfedezője, William Herschel még nyilván nem így nevezte 1786-ban ezt a planetáris ködöt. Egy közepesnél nagyobb amatőrteleszkóppal is megpillantható az a folyamatosan táguló, közel hengerszimmetrikus gázburok, amelyet a köd közepén található csillag dobott le magáról az utóbbi néhány tízezer évben. Maga a csillag is megfigyelhető, amely bár kisebb, mint a Napunk, több ezerszer fényesebb nála. Ennek oka, hogy a csillag a külső, hűvösebb burkaitól szabadult meg, felfedve ezzel a belső, forróbb rétegeit. A fogyókúrát azonban továbbra sem hagyja abba (jelen pillanatban is több trillió tonna anyagot veszít másodpercenként csillagszél révén), amellyel további utánpótlást biztosít a Macskaszem-köd már így is összetett struktúrájának (amelyhez amúgy lehet, hogy a központi csillag fel nem fedezett társa is hozzájárul, de ez is csak egy ötlet a sok közül).
A Macskaszem-köd, ahogy a Hubble űrtávcső látta. (Forrás: Hubble Heritage Team/NASA)
Ellentétben a Sárkány csillagképpel, annak ellenfelét, Hercules-t nem láthatjuk egész évben az égbolton; mivel a konstelláció a Sárkány fejénél kezdődik, így túl messze van a Sarkcsillagtól. A csillagkép tavasz elejétől ősz végéig figyelhető meg teljes terjedelmében a kora esti órákban, mostanság a nyugati égbolton (hajnali egy óra körül éri el a horizontot). Hercules, avagy Héraklész (előbbi a római, utóbbi a görög megfelelője ugyanannak a személynek) neve sokak számára lehet ismerős, története azonban sokkal szövevényesebb és borúsabb, mint ahogy azt egy mitológiai hőstől várnánk. Zeusz főisten fiaként Héraklész emberfeletti erővel bírt és Théba megbecsült harcosa lett; azonban Héra féltékenységből tébolyt bocsájtott rá, őrülete során pedig saját kezével végzett három gyermekével. Hogy megtisztuljon akaratlanul elkövetett bűnétől, a deplhoi jósdába zarándokolt, ahol Apollón istentől azt az utasítást kapta, hogy szegődjön a mükénéi király szolgálatába tíz feladatra. Eurüsztheusz király a lehető leglehetetlenebb tíz munkát (plussz kettőt, ugyanis konfliktus merült fel az elszámolást illetően) szabta ki Héraklésznek, köztük a fiatalság gyümölcsének megszerzését a nimfák kertjéből. Héraklész itt találkozott a fentebb emlegetett Ladónnal, összecsapásukból pedig a Sárkány húzta a rövidebbet.
Az Északi Korona, a Hercules, a Sárkány és a Kis Medve csillagképek pozíciója a (virtuális) égbolton. A jobb szélen felfedezhető a Sarkcsillag. (Forrás: Stellarium)
A Hercules konstelláció közepén jól kivehető csillagok alkotta négyzet rajzolja ki a harcos törzsét, további tucatnyi, az égbolt állapotától függően látható csillag pedig a négy végtagját. Hercules jobb karjában (a legtöbb ábrázolás szerint) egy jókora husángot lóbál, itt található az alakzat legfényesebb csillaga, a β Herculis is. A fejre már csak egyetlen csillag jutott, az α Herculis (arab nevet is kapott, Ras Algethi, azaz a Térdeplő feje), a Sárkányal ellentétes oldalon található, egészen közel a Kígyótartó csillagképhez. Az α Herculis nem a csillagkép legfényesebbje (általában azt tisztelték meg az alfa betűvel) – legalábbis most nem az, ugyanis egy, a fényessségét lassan változtató vörös óriásról van szó, amely fényesebb időszakában megközelíti a β Herculis–t is. Ráadásul a Ras Algethi valójában egy kettős, amely már egy kisebb távcsővel is felbontható a fényes vörös és egy halvány kékes komponensre.
A Hercules csillagkép művészi ábrázolása; a sárga pöttyök a területén található két gömbhalmaz hozzátevőleges pozícióját mutatják. (Forrás: Stellarium)
A Hercules-ről nem mondható, hogy csak úgy hemzsegnének rajta a látványos mélyég-objektumok, a véletlen folytán viszont a gömbhalmazok két látványos képviselője is ezen az égboltterületen található. Ezek az objektumok csillagvárosok, amelyekben több tízezer csillag tömörül össze egy viszonylag kis (néhány tíz fényév átmérőjű), gömb alakú térrészbe. A Tejútrendszer síkjától távol, az ún. haloban helyezkednek el, ahol egyébként nagyon alacsony a csillag-populáció. Habár ezek a gravitációsan kötött formációk jól tanulmányozhatóak (a mi Galaxisunkban is ismerünk kb. százötvenet, de más galaxisok körül is detektálhatóak), a származásukra nincs még általánosan elfogadott magyarázat (ötlet annál több). Egy biztos: elképesztően idősek. Évtizedeken keresztül a gömbhalmazok korbecslései még az Univerzum koránál is nagyobb értékeket adtak (ami nyilván lehetetlen) – azóta azonban finomodtak az eredmények.
A Herkules Gömbhalmaz (M13) egy átlagos amatőrtávcsövön keresztül… (Forrás: http://rawastrodata.com)
Igaz, az M92 gömbhalmaz, amely Hercules bal lábának közelében található, korbecslésének középértéke még így is 14 milliárd év, miközben az Univerzum jelen tudásunk szerint 13,8 milliárd éves. A látszólagos ellentmondás feloldása az M92 korának hibahatára (plussz-mínusz 1,2 milliárd év), amellyel együtt már bőven a fizikailag lehetséges kategóriába sorolható. Amatőr távcsövekkel könnyedén megfigyelhető; igaz, ha már látszik az M92, akkor látszani fog a nála is látványosabb M13, közkeletűbb nevén a Herkules Gömbhalmaz. Utóbbi látszó fényessége nagyjából tízszer nagyobb, mint az M92-é és egyszerűbben is található meg. A Hercules törzsét alkotó négyzet alsó (a nyugati horizonthoz közelebbi) oldalát kell megkeresni, majd a fényesebb csúcstól, a β Herculis-től távolabbi harmadolóponthoz irányítani a teleszkópot. Az M13 nem szokott csalódást okozni: tiszta időben méhkaptár-szerűnek lehet látni a több, mint százezer csillagot (középen 7-8 igen fényesebbel), ahogy 150 fényév átmérőjű gömbbe tömörülnek.
…és szintén a Herkules Gömbhalmaz, a Hubble űrtávcső felvételén. (Forrás: HST/ESA/NASA)
A Herkules Gömbhalmazhoz egy tudománytörténeti érdekesség is kötődik: az M13-ba küldtünk először célirányos üzenetet egy esetleges idegen civilizációnak. Az elgondolás teljesen logikus, hiszen százezer csillag jóval nagyobb esélyt jelent arra, hogy valakit meg is találjon az üzenet. A történelmi pillanatra 1974-ben került sor az Arecibo-i rádióteleszkóp (ezt robbantotta fel James Bond az 1995-ös Aranyszem c. filmben) segítségével, a kódolt üzenet pedig rakás információt tartalmazott az emberi fajról és a Föld bolygóról. Ha pedig valaki tényleg veszi az adást az M13-ban (és válaszra is méltatja azt), akkor már 44400 év múlva bizonyítékunk lesz a földönkívüli civilizációk létezéséről– az M13 ugyanis 22100 fényév távolságban található tőlünk…
Az Arecibo-i rádióteleszkóp és az 1974-es bináris üzenet vizualizációja.
Ha tetszett a bejegyzés, látogass el a Csillagvizsgáló Facebook oldalára is, ahol napi rendszerességgel találhatsz csillagászati és űrkutatási híreket, látványos felvételeket és egyéb aktualitásokat – tudományról és science fiction-ről egyaránt.