A galaxisok az Univerzum távoli csillagszigetei. A 20. század elején még a kor csúcstávcsöveivel is megkülönböztethetetlenek voltak a Tejútrendszer (saját galaxisunk) csillagközi felhőitől, mostanra pedig akár egyedi csillagokat is tudunk vizsgálni a több millió fényévnyire lévő galaxisokban. Nem minden galaxis van azonban elképzelhetetlen távolságra. Egyik leglátványosabb képviselőjük az Androméda-galaxis, kozmikus szomszédunk, amely a következő napokban kiválóan megfigyelhető lesz – akár szabad szemmel is.
Az Androméda-galaxis korongja, két kísérőjével, az M32 (felette) és M110 (alatta) törpegalaxisokkal. (készítte: Robert Gendler, apod.nasa.gov)
Az elején érdemes leszögezni, hogy mi magunk is (komplett Naprendszerestül) egy galaxisban tanyázunk, amelyet Tejútrendszernek nevezünk. Galaxisunk fizikailag semmiben sem különbözik a többi spirálgalaxistól, pusztán a Földről észlelt látványa más a megfigyelői pozíciónk miatt. A Nap ugyanis a Tejútrendszer lapos – értsd, nagyjából néhány ezer fényév vastag – korongjában található, nagyjából félúton – úgy 25000 fényévre a látható korong középpontja és annak széle között; vagyis széltében-hosszában olyan 100000 fényév méretű. Ha ezekkel a méretekkel összehasonlítjuk Naprendszerünk méretét, mondjuk a Nap és a Kuiper-öv két fényórás távolságát, egyszerűen megállapítható, hogy bolygórendszerünk nevetségesen kis helyet foglal el ebből a korongból.
A Naprendszer becsült pozíciója a Tejútrendszerben (a sárga pont, amely közel sem a méretét mutatja). A kép persze nem sokkal több egy fantáziarajznál – talán soha nem fog az emberiség olyan távolságra eljutni Galaxisunktól, hogy hasonló látványban lehessen része.
A Tejútrendszerben még további 150.000.000.000 csillag (ilyen számok mellett +/- 50.000.000.000 belefér a becslésbe) található, azok járulékos pereputtyával, vagyis bolygórendszereikkel együtt. Ezek azonban mind csak (azért mérésekre alapuló, nem légből kapott!) becslések, a Galaxis nagy részét ugyanis a csillagközi anyag miatt egyszerűen nem látjuk (ez olykor kifejezetten bosszantó). A csillagközi anyagot kitevő por- és gázfelhőket (jut eszembe, olvastad már az előző bejegyzést?) inkább össztömegük, mintsem számuk alapján érdemes felmérni; ez mindenestül a Napunk tömegének mintegy százmilliárdszorosa. A csillagpopuláción és a -felhőkön túl akad még pár egzotikus megjelenési formája az anyagnak (mint pl. a galaxisunk közepén ücsörgő óriási fekete lyuk), de egyelőre állapodjunk meg a világító anyagnál, ha már a bejegyzés címe látványosságokat ígért.
A Tejút látványa a Zselicből. (készítette: keltom, asztrofoto.hu)
A fentiek alapján talán már érthető, hogy miért is látjuk a Tejútrendszert egy fehéres sávnak az éjszakai égbolton. Belülről nézve láthatjuk ennek az óriási, lapos korongnak a külső régióit (ez jutott nekünk, a Föld északi féltekére) és a belső, kiszélesedő tartományát (ezt kapták az ausztrálok). Az ezen részekben található milliónyi távoli csillag együttes, összeolvadó fénye adja azt a jellegzetes halvány derengést, amit tiszta éjszakákon (mesterséges fényektől távol!) bárki megcsodálhat. A korongból fel- és lefelé kilátás nyílik a galaxisunkon kívülre, ám ez így csalóka megfogalmazás. Minden csillag ugyanis, amit szabad szemmel látunk, ugyanúgy a Tejútrendszer része.
A Tejút centruma a Húsvét-szigetről fotózva. (készítette: Gantcho Gantchev)
Van azonban egy apró, kékes folt, amit távcső nélkül is észlelhetnek az élesebb szeműek, mégis extragalaktikus objektum (vagyis a Galaxisunkon kívüli; csak a csillagászok szeretnek rövidíteni, kivéve, ha aztán ezt hosszan kell magyarázni, szóval most már mindegy): ez az Androméda-galaxis. Másik ismert nevén M31, a Messier-katalógusban kapott sorszáma alapján. Épp olyan spirálgalaxis, mint a mi Tejutunk, csak kicsivel nagyobb – még 2,5 millió fényév távolságból is bő 3 fokot foglal el az égbolton. Relatíve közel található, ráadásul egyre csak közeledik, nagyjából kétmilliárd év múlva pedig ütközni is fog a Tejútrendszerrel.
Kapaszkodik az Androméda az Alpok hegycsúcsaira. (készítette: Matteo Dunchi, apod.nasa.gov)
Ez a két galaxis a domináns tagjai az ún. Lokális-csoportnak, amelyet nagyjából 30, gravitációsan kötött galaxis alkot. A többiek nem rendelkeznek spirális szerkezettel, ezek a törpegalaxisok olykor elliptikus, de többnyire irreguláris alakúak. Gyakran szegődnek az óriásgalaxisok kíséretébe, amelyek gravitációja miatt előbb-utóbb elnyelik a törpéket. Ilyen kísérő galaxisai a Tejútrendszernek a Kis- és Nagy Magellán-felhő, amelyek mérete kb. 5%-a az Andromédáénak, közelségük miatt mégis sokkal látványosabbak az emberi szem számára (ne keresse senki az erkély ablakából, ezt is az ausztrálok kapták).
A Kis- és Nagy Magellán-felhők a chilei VLT távcsőegyüttes felett.
Az Androméda-galaxis megpillantására sokáig (majd csak ősszel) nem lesz ilyen kényelmes lehetőség, mint a következő napokban. A galaxisok fénye nem pontszerű, mint a csillagoké, hanem kiterjedt felületükön oszlik el; az M31 látszólagos mérete például ötszöröse a teliholdnak! Megfigyelésére csak pára- és holdmentes időszak alkalmas, utóbbi pedig mostanság adott a kora esti órákban. Ráadásul a célpont akár 60-70 fok magasan is elcsíphető ekkortájt, ami jelentős fegyvertény lehet a párával szemben. Viszont ha valaki a fenti felvételekhez hasonló látványt remél, valószínűleg csalódni fog, a szemünk ugyanis sokkal rövidebb ideig ’’gyűjti’’ a fényt, mint a fényképeknél használt záridő, aminek eredményeként távcsövön keresztül is pusztán egy kékek-szürkés maszatot lehet látni az Andromédából. Az erre fogékonyakat azonban remélhetőleg bőven kárpótolja a felfedezés okozta sikerélménye, illetve a tudás, hogy mit is pillanthatunk meg a saját szemünkkel.
A Cassiopeia- és az Andromeda-csillagképek fényes csillagai között, utóbbihoz közel kell keresni.
Ha tetszett a bejegyzés, látogass el a Csillagvizsgáló blog Facebook oldalára is, ahol napi rendszerességgel találhatsz látványos felvételeket, friss tudományos eredményeket és egyéb aktualitásokat.