Ha van érdemi haszna a történelmi események jubileumának, az a lehetőség, hogy újra beszédtémává tegyük azokat. Ilyenkor kínálkozik a legjobb alkalom, hogy kiemeljük a jelentőségüket, megmagyarázzuk hatásukat a jelenünkre vagy éppen ellenkezőleg, átértékeljük a múlt történéseit. A Holdra szállás esetében azonban mindez kiegészül még egy aspektussal: újra és újra bizonyítani, hogy valóban megtörtént. Bosszantó lehet, hogy ötven év után még mindig itt tartunk, de egy olyan országban, ahol hatból egy ember nem fogadja el a holdra szállást (és ezzel még csak a középmezőnyben vagyunk…), ott nem szabad félvállról venni a témát. Sokan vannak ugyanis, akik csak az információk hiányában kétkedőek a Holdra szállást illetően és még többen, akik bár biztosak benne, de még nem vértezték fel magukat kellő mennyiségű ténnyel egy esetleges vitára. Nekik szól az alábbi lista tíz pontja – pontosabban kétszer öt témája. Először az öt legmeggyőzőbb bizonyítékot vesszük sorra, majd fordul a kocka, és az öt leggyakrabban hangoztatott ellenérvet cáfoljuk meg.
Pro – érvek:
5. Valós holdi körülmények
Az összeesküvés elmélet hívői szerint az Apollo 11 (és vélhetően a többi Hold-misszió) TV-ben sugárzott kép- és hanganyagát előzetesen stúdiókban rögzítették – csakhogy bizonyos holdi körülményeket egész egyszerűen nem lehet trükökkel reprodukálni. Ha még el is fogadnánk, hogy valami úton módon sikerült a Nap távolról jövő fényét és az űrhajósok furcsa mozgását leutánozni (amire hollywoodi szakemberek szerint a ’60-as években még nem volt megfelelő technológia), akkor is marad egy részlet, amit nem lehet reprodukálni: a holdpor mozgását. A finom, szemcsés regolitot ugyanis pontosan úgy veri fel a szkafanderek csizmája, majd úgy hullik alá szép lassan, ahogyan azt az ember el is várná a földihez képest hatod akkora gravitációs térben (1/6g). Ezt pedig manapság is csak komoly számítógépes modellezéssel lehet reprodukálni…
Az Apollo 16 holdautója és az általa felvert por – egy képen ugyan nem látszik, de vvideófelvételek alapján megállapítható, hogy a por vákuumban és alacsonyabb gravitációban mozog.
4. Szovjetunió elismerése
A Hidegháború folyamán kevés dolog maradhatott titokban a két szuperhatalom előtt, főleg ha az adott esemény olyan óriási volumenű volt (lásd a közreműködők számát), mint az Apollo program. Ráadásul bizonyos aspektusait (rádióforgalom, rakétakilövés, az űrhajó földközeli mozgása stb.) nagy távolságból is jól nyomon lehetett követni. Ha valakiknek, akkor a nagy rivális szovjeteknek bizonyosan érdekükben állt volna leleplezni az amerikaiak esetleges trükkjeit, annál is inkább, mert ők maguk több hónapos lemaradásban voltak a saját Hold-programjukkal. Az éppen ilyen célokra létrehozott szovjet Űr Híradási Alakulat (angol fordításban Space Transmission Corps, aki hallott már magyar fordítást jelentkezzen) folyamatosan monitorozta a NASA és az űrhajósok kommunikációját, kutató pedig alaposan körbe is járták az Apollo-program gyenge pontjait. Mégis, a szovjetek soha nem vitatták annak sikereit – gyorsan belátták ugyanis, hogy nem is lehet azt megkérdőjelezni. A Szovjetunió mind tudományos, mind pedig politikai fronton elismerte riválisa (ellensége?) legnagyobb teljesítményét, majd szép csöndben kihátrált az űrversenyből. A keleti blokk propagandája pedig stratégiát váltott: a hivatalos álláspont szerint a Szovjetunió nem is törte magát azon, hogy embert juttasson a Holdra (pedig…).
Neill Armstrong az 1970-es COSPAR XIII konferencia alkalmából Leningrádban (ma Szentpétervár) tett látogatása során.
3. Független források
A Holdra szállás körüli vitákban gyakran hangoztatott érv, hogy az amerikai államérdek miatt hazudott mindenki az USA kormányának környezetéből, illetve a kormányintézménynek számító NASA berkeiből. Na de mi a helyzet a külsős, ún. third-party személyekkel és intézetekkell, akik nem voltak érintettek a Holdra szállásban, valamint semmilyen kapcsolatban sem állnak a NASA-val? A szovjetekről fentebb már esett szó, de más országokban is alkalmaztak rádióteleszkópokat az Apollo 11 nyomon követésére, így többek között a németországi Bochum Observatory és az angliai Jodrell Bank Observatory kutatói. 2012-ben kínai kutatók a Chang’e 2 űrszonda felvételein is azonosították a Hold felszínén hátrahagyott eszközöket, a holdi lézertükör-mérést (lásd lejjebb) pedig annyi kutatócsoport végezte el szerte a világon, hogy felsorolni is nehéz lenne.
A Jodrell Bank rádióteleszkóp.
2. Túl sok (tudós) közreműködő
A Csillagvizsgáló Blog felmérésén a legtöbb válaszadó a “Tudományos közeg megbízhatóságát” jelölte meg, mint legfontosabb érvet az Apollo-küldetések valódisága mellett. Azonban sokaknak, akik nem tudják, hogy mennyire fontos eleme a tudományos megismerésnek a kételkedés, a tesztelés és a bizonyítás, ez önmagában édeskevés lehet (ráadásul a “hidd csak el nekünk, mi úgyis jobban tudjuk” érv bármennyire is igaz, a laikus szemében igencsak gőgösnek hat). A mennyiség azonban meggyőző kell(ene), hogy legyen: az Apollo-programon közel 400.000 ember dolgozott (pilóták, mérnökök, csillagászok, programozók, adminisztrátorok stb.), akik a saját szűkebb szakterületükön kívül a fejlesztés több szakaszára is ráláttak. Ebből a hatalmas embertömegből SENKI nem állt ki a nyilvánosság elé, hogy a Holdra szállás kamu lenne. Azt pedig mindenki tudja, hogy ennyi ember egész egyszerűen nem tud megtartani egy ekkora horderejű titkot; az összeesküvés részletei folyamatosan szivárognának a NASA berkeiből (főként, hogy a kutatói társadalomnak nem erőssége a titoktartás). Ez azonban nem történt meg; még Bill Kaysing, az összeesküvés elmélet első szerzője is csak egy ’50-es évekből származó, soha meg nem erősített becslésre alapozta a hoax-indító elméletét.
Az Apollo 11 irányítóterme a történelmi leszállás pillanatát követően 1969 július 20-án.
1. Holdon hagyott eszközök
Nem szép dolog a szemetelés, de jelen esetben a tudomány érdekében történt (és az űrhajósoknak nem is igen volt más választásuk): jó néhány eszköz maradt a Hold felszínén, hogy a felszállásnál minél kisebb legyen a teher. Így nem csak a kitűzött zászlók maradtak a Holdon, de a leszállóegységek alsó része, illetve az utolsó három küldetés által magukkal cipelt holdautók is. Ezek pedig már kellően nagyok ahhoz, hogy Lunar Reconnassaince Orbiter műhold kb. két méteres felbontással bíró felvételein kiszúrhatóak legyenek (sőt, néhány esetben a zászlórúd hosszú árnyéka is kivehető).
Ha pedig valaki elvből nem hisz a NASA műholdjának, az higgyen a független méréseknek. Az Apollo-küldetések ugyanis rendre speciális tükröket is felállítottak a Hold felszínén, amelyek visszaverik a Földről indított lézernyalábokat, így azok a megfelelő (kb. 2 másodperces) késéssel újra detektálhatóak az indítás helyszínén. Tükrök hiányában a Hold alacsony albedójú (fényvisszaverő képesség) regolitja elnyelné a fény döntő többségét – tehát valóban ott jártunk és megfelelően beállított tükröket hagytunk hátra. Az egészben a legjobb, hogy bárki elvégezheti a kísérletet, csak kellően nagy intenzitású lézerre van szükség – és ennek megfelelően rengeteg független szakember meg is tette már ezt. Többek között az amerikai Discovery Channel Mythbusters c. műsorának csapata is, akik külön műsort készítettek az Apollo 11 küldetés valódiságának kísérleti tesztelésére – és tették ezt teljes sikerrel.
A Hold lézeres távolságmérését 2018-ban Kína is elvégezte a Yunnan Observatory-ból. (Forrás: Chinese Academy of Sciences)
Kontra-érvek:
5. Gyanús felvételek
A legtöbb hoax-hívő cikk és műsor tartalmát a felvételek bogarászásával töltik ki, a holdi körülmények ugyanis bőven okoznak első látásra furcsa jelenségeket. Ezekről azonban minimális utánajárással kideríthető, hogy semmi rendkívüli nincs bennük. A Holdon készített felvételekről pont azért hiányoznak a csillagok, amiért a Földön se tudjuk megörökíteni azokat egy rövid expozíciós idejű mobil-képen (lehet próbálgatni: vagy a csillagok, vagy az előtérben lévő fényesebb objektumok nem fognak jól látszódni). Az árnyékos részeken pedig azért látszanak az űrhajósok (bár légkör híjján nem kellene), mert a holdi kőzetek jelentős fényszóródást produkálnak. Mindez gyakorlatilag több másodlagos fényforrást jelent, magyarázatot szolgáltatva az időnként megfigyelhető kettős- vagy többes árnyékokra. A “gyanús” részletek tehát csak mennyiségükben tűnnek jelentősnek, nem pedig minőségükben.
Csillag nincs, asztronauta viszont az árnyékban is látszik – furcsának tűnhet, de van rá magyarázat.
4. Visszaindulás a Holdról
“A Kennedy űrközpontból még az emberiség legnagyobb rakétájával indultak útnak, a Holdról meg kvázi semmivel emelkedtek fel” – hangzik a kétkedők egyik gyakran hangoztatott kétkedése. Valóban, a Saturn V rakéta első fokozatának tolóereje (35.000 kN) három nagyságrenddel múlja felül az Apollo 11 leszállóegységének, a Sasnak a visszatérő modulját, amelyet nem klasszikus rakéták, hanem ún. hipergólikus üzemanyagú hajtómű emelt a magasba (16 kN); a különbséget pedig önmagában nem magyarázza a Hold hatod akkora gravitációja (1/6g). Csakhogy, a visszatérő modul tömege mindössze 4,5 tonna volt mindenestül, ez pedig a bő öt percnyi gyorsítás során bőven elérte az első kozmikus sebességet (1,66 km/s). Ezzel Armstrongék kényelmesen pályára állhattak a Hold körül, és egyesülhettek a Columbia modullal, hogy utána együtt gyorsulva érjék el a szökési sebességet (2,35 km/s). A matek tehát kijön, nincs itt semmi hiba.
Az Apollo 17 visszaindulása a Holdról, egy hátrahagyott, külső kamera felvételén.
3. Élettani hatások
Erős mágneses tér és légkör hiányában az asztronauták folyamatosan ki voltak téve az ún. kozmikus sugárzásnak, amelynek élettani hatása hasonló a radioaktív sugárzáshoz – ez tény, ám az űrhajósokat érő dózis nagyjából 15 millisievert-nek felelt meg. Ez “mindössze” két CT-vizsgálattal egyenértékű, vagy, ha űrhajós összehasonlítást keresünk, 2 hónapnak a Nemzetközi Űrállomáson – magyarán a kozmikus sugárzás elhanyagolható egészségügyi kockázatot jelentett.
A dózis szempontjából kritikusnak számít a Földet tórusz-szerűen körbeölelő Van Allen-övek, ahol a bolygónk mágneses tere által eltérített nagy energiájú elektronok és protonok dúsulnak fel. Ezt a régiót szokták az összeesküvés elmélet támogatói gyilkos-zónának is nevezni, mivel a sugárzás viszonylag rövid időn belül halálos lenne az űrhajósok számára. A hangsúly azonban a ‘viszonylag rövid’-en van, a legkritikusabb tartományon ugyanis gyorsan, mindössze tizenöt perc alatt haladt át az Apollo 11 legénysége – a halálos dózishoz legalább harmincszor ennyi ideig kellett volna ott “ácsorogni” (részletesebb számításokért katt ide).
A Föld mágneses mezeje által létrehozott van Allen-övek.
2. 50 év kihagyás
Ez talán a legfontosabb aspektusa a Holdra szállásnak, ami magyarázatra szorul: ha egyszer már képes volt rá, akkor miért nem küldött a NASA közel ötven éve (az Apollo 17 legénysége 1972. december 15-én indult vissza a Föld felé) újabb űrhajósokat a Holdra? A válasz közel sem triviális, de ha le akarjuk egyszerűsíteni, akkor minden ugyanahhoz a szemponthoz vezet: a pénzhez. A ’60-as évek folyamán az Apollo-program sokkal több volt, mint tudományos misszió; az űrverseny megnyerése fontos volt a nemzeti, illetve nemzetközi politikának, a hadseregnek és nem elhanyagolható módon az amerikai büszkeség forgott kockán. Ilyen környezetben a NASA szinte limit nélküli költségvetéssel dolgozhatott és egy évtizeden belül el is költöttek (mai értékére átszámolva) közel 130 milliárd dollárt. Ez minden szempontból óriási összeg, a kritikus hangok pedig meg is jelentek, mind az Apollo 11 küldetését megelőzően, mind pedig a győzelmi hangulat lecsengését követően. A szovjetek úgy hátráltak ki az űrversenyből, mintha benne se lettek volna; tudományos (geológiai, planetológiai) szempontból pedig a NASA gyorsan kimaxolta a lehetőségeket: 1972 végére így nem maradt más, csak az irtózatos költségek.
A NASA éves büdzséjének alakulása az USA költségvetésének arányában. Az amerikai gazdaság és így az állami költségvetés is sokat növekedett öt évtized alatt, azonban a mostani, 21 milliárd USD-s NASA büdzsé így “csak” a fele a ’60-as évek anyagi lehetőségeinek (inflációval kalkulálva kb. 44 milliárd USD). Ráadásul az űrügynökségnek sokkal több feladata van most, mint akkoriban.
Az Apollo 18-20 missziókat még 1970-ben kukázták. A fennmaradó Saturn V rakétákból egyet az első űrállomás, a Skylab pályára állításához használták, a többit pedig múzeumbe küldték. A NASA ezek után olcsóbb, ám csak a Föld közelében bevethető űrsiklók valamint egy állandó űrállomás fejlesztésébe kezdett; a holdutazáshoz használt infrastruktúra pedig selejtezésre került. A 2000-es években, mikor a Holdra való visszatérés újra tervbe lett véve, már nem volt értelme megépíteni ugyanazokat a régóta elavult eszközöket. Ehelyett mind a rakéta, mind az űrhajó és egyéb infrastruktúra terén hosszabb távú stratégiát követnek, olyat, amellyel a Mars is meghódítható – még ha ez a hiányos költségvetés mellett lassan is halad.
1. Miért lobog a zászló?
Ez az igazi Klasszikus Kérdés, amelyet némely holdraszállás-tagadó mind a napig nagy magabiztossággal használ viták nyitására és egyben lezárására (általában jó pár vigyorgó szmájli kíséretében) – mintha csak a NASA-nál olyan tökkelütöttek dolgoznának, hogy a nagy hamisítás közben ilyen alapvetésekre nem is gondoltak. A valóság azonban az, hogy a NASA-nál nem csak a kutatók gondoltak arra, hogy levegő és szél hiányában (és a Hold gravitációs terében) a zászló össze fog esni, hanem még a PR-osztályon dolgozók is. Ez pedig nyilvánvalóan nem történhetett meg az amerikai büszkeség szimbólumával, TV-nézők százmillióinak a szeme láttára! Ebből a célból fejlesztettéki ki a Lunar Flag Assembly-t (LFA), ami lényegében nem más, mint egy L-alakú merevítő rúd a zászló széleibe bújtatva. A rúd (amelynek kitüremkedése némely felvételen jól kivehető) segítségével pedig a lobogó már büszkén feszített.
Az Apollo 12 űrhajósai mondjuk elszúrták az LFA-t, nem is mutatott jól a lobogó.
A zászló anyagának gyűrűdései, amelyeket Armstrongék nem tudtak (vagy akartak) kisimítani vastag kesztyűikkel, szintén állandósultak, azt a benyomást keltve az állóképeken, mintha a zászló lobogna. A NASA-nál pedig mindenki elégedett volt, hiszen a lobogó remekül mutatott a képeken – a kutya se gondolta volna, hogy néhány év múlva majd lesznek olyanok, akik pont ebbe részletbe fog belekötni. Ha pedig valakit nem győzne meg a fenti magyarázat, az vessen egy pillantást az egymást követő felvételekre vagy mozgóképekre – a csillagos lobogó mozdulatlanul áll, pont úgy, ahogy az a Holdon elvárható.
A zászló egy helyben áll, NEM lobog.
Ha tetszett a bejegyzés, látogass el a Csillagvizsgáló Facebook oldalára is, ahol napi rendszerességgel találhatsz csillagászati és űrkutatási híreket, látványos felvételeket és egyéb aktualitásokat – tudományról és science fiction-ről egyaránt.