Immáron több mint három esztendeje, hogy a Csillagvizsgáló Blog olvasóinak figyelmébe ajánlottuk a The Expanse (magyar címén a Térség… magyar címén Az Expanse 🙂 című sorozatot. A második évadot követő kritikában az okos adaptációt és a realisztikus fizikát emeltük ki, amelyeket viszont némiképp aláástak a költségvetési hiányosságok, a hullámzó dinamika. Az összkép azonban még így is egyértelműen pozitív volt, igaz, nem nézettségi fronton, ezért a sorozat folytatása az elmúlt években folyamatosan a levegőben lógott. Végül az Expanse a negyedik szezonjára az Amazon Prime streamingszolgáltatóhoz került, ahol a sorozat végre mindent megkapott ahhoz, hogy révbe érjen – legfőképpen időt a történet(ek) kibontására.
Gyorstalpaló: Az alapsztori szerint valamikor a 23. században járunk. Az emberiség a technológia logikus fejlődésének köszönhetően már benépesíti a Naprendszer szilárd felszínnel rendelkező égitesteinek többségét, a csillagok világa azonban még elérhetetlen távolságra van térben és időben egyaránt. A fiktív (ám nagyon is reális) történelem során a Föld egységessé vált az ENSZ égisze alatta (na ez mondjuk pont nem olyan), a technológiai fejlődéssel pedig úrrá tudtak lenni a legtöbb civilizációs problémán (betegségek, élelmezés, környezetvédelem, kávéhiány stb.). A Hold mellett elsőként a Marsot sikerült kolonizálni, ahová a túlnépesedés elől a tudományos és kulturális elit költözött (na meg akinek volt hozzá pénze), amely folyamat hosszú távon egyaránt váltott ki függetlenedési vágyat és viszonylagos technológiai előnyt az anyabolygóval szemben. A két nagyhatalom hidegháborújában pedig az elnyomottak szerepe jut az Aszteroida–övezet (röviden csak Öv) szikláin, illetve az óriásbolygók holdjain megtelepedett kisebb-nagyobb kolóniák lakóinak. A Naprendszer tehát egy igazi lőporos hordó, amelybe ráadásul megérkezik a szikra is – mégpedig kívülről, egy ismeretlen technológia, a protomolekula képében.
Ebben a turbulens közegben kell boldogulnia a Rocinante legénységének, a sorozat főszereplőinek.
Annak idején az Expanse első évadának talán legnagyobb baklövése volt a nyitó kötet (Leviatán ébredése) sztorijának kettéfűrészelése, amely így jóformán dramaturgiai csúcs nélkül ért végett. A legnagyobb izgalmak a második évad közepére tolódtak, amely aztán (mivel szintén kettészedte a Kalibán háborúja történetét), megint csak kurtán-furcsán ért véget. A harmadik etap (talán túl) nagy feladatot vett a nyakába: nem csak, hogy másfél kötet sztoriját kellett ledarálnia, de két, egymástól élesen elkülöníthető történetet kellett elmesélnie. A maga módján sikerült a feladat, hiszen az addig megszokott minőség megmaradt, csak éppen a történetvezetés lett túlzottan is sietős. Olyannyira, hogy a laikus néző bizonyára csak kapkodta a fejét az elsőre megalapozatlannak tűnő történések miatt, míg a könyvek avatott szakértőinek a számos kimaradt mellékszál és érzelmi töltet miatt fájhatott a szíve. Minderre azonban szükség volt, hogy a sorozat kvázi tiszta lappal futhasson neki a negyedik évadnak és egyben a negyedik kötetnek – annak, amely egyben a leglaposabb is a könyvsorozatból.
A gyűrűtér (kékes színű interdimenzionális transzfer-állomás) több száz lakható bolygóhoz kínált gyors utazási lehetőséget.
Az Abaddon kapuja (a 3. évad második fele) végére már lecsillapodott az egyes frakciók közötti nyílt vagy burkolt összecsapások keltette káosz, az emberiség pedig hozzáférést nyer egy galaktikus térkapuhálózathoz. Több százmillió évvel korábban egy rendkívül rejtélyes és fejlett (mostanra pedig rendkívül rejtélyes és halott) civilizáció ugyanis összegyűjtött egy rakás (egészen pontosan 1373) bolygórendszert, amelyek mindegyike bír legalább egy élő bolygóval, ezeket pedig a protomolekula által épített kapukkal kötötte össze. A szabadon elérhető és lakható bolygókban az emberiség zöme (főleg akik nem élhetnek a szabad ég alatt) a korlátlan lehetőségeket látja, a Naprendszer kormányai azonban a veszélyt. Már a protomolekulát létrehozó civilizáció technológiája sem volt éppenséggel tekintettel az emberi életekre, ráadásul őket is elsodorta egy még rejtélyesebb és még fejlettebb erő – ami talán mind a mai napig a gyűrűk túloldalán áll lesben.
Egy veszélyes (és persze rendkívül rejtélyes) erő képes volt még a protomolekula megalkotóival is elbánni és nem igazán takarított fel maga után.
Bár az alaphelyzet izgalmasnak ígérkezik, azonban a tétek tekintetében nagyságrendeket lépünk vissza az előzményekhez képest . A Cibola meghódítása, és ezáltal a negyedik évad történetének középpontjában ugyanis egy frissen meghódított bolygót (Ilus) magáénak követelő, pár tucat fős övbéli menekültcsoport, valamint a velük szemben álló, bányászati jogot szerzett céges alkalmazottak és biztonságiak állnak – az írók pedig csak ideig-óráig kerülik el az alapfelállásból fakadó óriási klisét. Főszereplőinknek, a Rocinante legénységének immáron nem a Naprendszer békéjét kell megőrizniük, hiszen a tét mindössze egy (szó szerint) világvégi falu sorsa. A Cibola meghódítása végére ugyan kapunk néhány alamizsnaszerű információmorzsát a regényfolyamot meghatározó (és rendkívül rejtélyes) hatalomról/fajról/természeti erőről, de ehhez vélt vagy valós sérelmen, konfliktuson és természeti csapáson kell átrágnia magát a lelkes olvasónak. Mindez azonban jobbára csak fanyalgás, a Cibola meghódítása ugyanis közel sem rossz, pusztán a többi regény eseménydömpingjéhez képest érződik (tudatosan?) visszafogottnak.
Az ilusi tábor még békében és épségben…
A sorozat alkotói (Mark Fergus és Hawk Ostby) is érezhették, hogy mindez bizony elég sovány egy teljes évad alapanyagának. Szerencsére azonban nem a saját kútfőből történő hozzáköltést választották, hanem az Expanse univerzumából szemezgettek, mégpedig a lehető legokosabb módon. Akad itt a regényeket összekötő novellából kölcsönzött történetszál (háttérben a Mars társadalmi átalakulásáról), a negyedik kötetben csak mellékesen elejtett háttérsztori kibontása (politikai motivációk a Földön), valamint a folytatások antagonistáját felvezető részek is (jó sok övbéli szlenggel nyakön öntve, “sasa que?”). Sikerült jól belőni az egyensúlyt, az új adalékok nem vonják el a fókuszt a távoli bolygón zajló eseményekről, viszont nagyban színesítik a cselekményt, és egy-egy ponton (a marsi idea leromlása és a megkedvelt mellékkarakterek sorsa) kőkemény drámát csepegtetnek az amúgy sem túl derűs évadba.
Ashford és Drummer is visszatér a negyedik évadra, nyomozásuk elegánsan vezeti fel a későbbi eseményeket.
A dramaturgiát tehát remekül kipofozták az írók, emellett pedig a látvány is kapott némi erősítést (vélhetőleg az Amazon pénzéből kicsit kényelmesebben gazálkodhattak a készítők). Nem kell persze Trónok harca-szintű jelmezekre és tömegjelenetekre gondolni, hiszen a világpolitikát eldöntő vitára is elegendőnek láttak húsz statisztát, az idegen romok pedig arról árulkodnak, hogy a látványtervezők is kivettek néhány szabadnapot.
Cserébe a sorozat végre maga mögött hagyta a sci-fi szériák örök helyszínét, a szürke, steril (vagy éppen füstölgő) folyosókat, az ilusi tábor és az űrbéli jelenetek pedig kifejezetten hitelesnek hatnak. Ami pedig eddig is erőssége volt a sorozatnak, abból ezúttal sem engedtek: a fizika köszöni szépen, a helyén van és rendben működik – kivéve persze ott, ahol az idegen (és persze rendkívül rejtélyes) technológia meg nem változtatja a játékszabályokat.
Vonóhorgos megoldás – az űrben is működik.
Ami a negyedik évad hibáit illeti, számukat tekintve nem szorultak vissza, pusztán a pozitívumok felerősödése miatt érződnek kevésbé jelentősnek. Egyebek mellett továbbra sem sikerült elengedni a kötelező, de ötlet híján gyakran klisébe forduló feszültségkeltéseket (ne már, úgy is tudom, hogy az utolsó pillaantban még átjut a bezáródó ajtón...). Az antagonista figurájának érthető a motivációja, de aki folyton rohadék módjára viselkedik, azzal nehéz együttérezni – kár érte, kiváló seggfej volt, csak egy kis jellemárnyalás hiányzott volna neki. A mellékszálak (pontosabban a Naprendszerben zajló történések) pedig remek ötleteket vetnek fel, azonban a kevés játékidő miatt olykor bakugrásban halad előre a sztori, feladva a leckét a nézőnek, hogy tartalommal töltse meg a kialakuló balladai homályokat.
A fő ellenlábasként felvonultatott Murphy örömmel válaszol bármilyen kérdésre.
A melléksztorik kapkodásával szemben a főszál viszont rendesen hagy időt a karakterek kibontakozására, és ez bizonyul a negyedik szezon egyik legnagyobb erényének. Három évadnyi (nem-akartam-hőssé-válni típusú) hősködés után végre tényleg elhiszem Holdennek (és Steven Strait alakításának), hogy baromi fárasztó dolog mindig megakadályozni, hogy különböző érdekcsoportok lépten–nyomon legyilkolják egymást – főleg egy olyan helyen, ahol láthatólag a bolygó is pont ezen fáradozik (mindezt pedig kávé nélkül!). Amost (Wes Chatham), mindenki kedvenc szociopatáját órákig lehetne nézni, ahogy a maga praktikus módján igyekszik értelmezni a körülötte zajló történéseket; de Alex és Naomi (Cas Anvar és Dominique Tipper) is megkapja a maga minidrámáját. A sorozat végre tud (és nem fél) időt szánni lassabb, a cselekmény szempontjából olykor lényegtelen jelenetekre, legyen az akár csak egy tábortűz melletti beszélgetés – ezzel is aláhúzva, hogy ezek a karakterek immáron több éven keresztül formálódtak a szemünk láttára.
Amos és Holden a negyedik évad plakátján. A szakállviselés kötelező.
Az Expanse a negyedik évadával végre révbe ért, minőség szempontjából legalábbis bizonyosan. Bár a streamingszolgáltatók nem teszik közkinccsé a nézettségi adatokat, a pozitív visszajelzések valószínűleg önmagukban is elégségesek lesznek ahhoz, hogy a széria folytathassa a további kötetek feldolgozását. És hát, aki olvasta a Nemezis játékait, az tudja, hogy van mire készülni.
Ez csak egy lopakodó-technológiával ellátott és ütközési pályára állított aszteroida – nincs itt semmi látnivaló…
Ha tetszett a bejegyzés, látogass el a Csillagvizsgáló Facebook oldalára is, ahol napi rendszerességgel találhatsz csillagászati és űrkutatási híreket, látványos felvételeket és egyéb aktualitásokat – tudományról és science fiction-ről egyaránt.