A The Midnight Sky szinte fű alatt készült és futott be a Netflixre, mint az év szinte egyetlen klasszikus űrhajós “mozija”. A többség számára a filmet George Clooney neve fémjelezte, aki a rendezés mellett a főszerepet és az ezzel járó szakállt is elvállalta, az előzetes pedig egy rendkívül látványos, egzisztenciális kérdéseket boncolgató klasszikus sci-fi élményt ígért. Bizonyos szempontból a film ezt be is váltotta.
Továbbra sem lehet azt állítani, hogy temérdek minőségi science fictionnel kényeztet el minket Hollywood, de legalább már látszik némi elmozdulás a tíz évvel ezelőtti totális pangáshoz képest. Az űr szerelmeseinek azonban továbbra is a sorozatok jelentik az első számú formátumot, a streamingszolgáltatók hajlandóak ugyanis finanszírozni az olyan költséges, ám csak szűkebb rétegeket megmozgató sorozatokat, mint például az Expanse vagy a Star Trek: Discovery (utóbbit technikailag a CBS csatorna sugározza, de nem titkoltan a CBS All Access zászlóshajójának szánták). 2020-ban egészen decemberig kellett várni, hogy egy klasszikus, egyfelvonásos science fictiont kapjunk és ekkor is a Netflixre kellett kattintani az élményhez.
A The Midnight Sky története szerint a Földön eljött a világvége, mégpedig elég gyorsan, mindössze pár hét leforgása alatt. A film még véletlenül sem árul el semmit az apokalipszis hátteréről (valami történt a levegővel), ami akár rendjén is lehetne (elvégre nem erről szól a történet), ha a film nem húzná el többször pofátlanul a mézesmadzagot, fenntartva a gyanútlan néző érdeklődését… Az elején azonban még ígéretesnek tűnik a felállás, csak annyit tudunk meg, amennyit feltétlenül szükséges. A túlélők menedékekbe húzódnak vissza, a George Clooney alakította csillagász(!), Augustine Lofthouse azonban hátramarad az északi sarkkör közelében lévő csillagvizsgálóban. Neki már amúgy sem tartogat túl sokat az élet, végstádiumú rákkal a szervezetében csak egyetlen célja van: felvenni a kapcsolatot a hazafelé tartó Aether űrhajó legénységével, akiknek fogalmuk sincs a Földön történtekről.
Az Aether egyébként vitathatatlanul gyönyörű és még a mérnöki racionalitással is legfeljebb csak a méretét tekintve áll hadilábon – de hát ez itt a jövő! (Forrás: The Midnight Sky / Netflix)
Ezzel el is érkeztünk az első olyan momentumhoz, amelynél az egyszeri néző csak hitetlenkedve rázza a fejét, hogy mivan?!?! Persze elhangzik, hogy minden elég gyorsan ment gajra, de senkinek nem volt annyi ideje, hogy egy kétsoros búcsút küldjön az emberiség legfontosabb tudományos missziójának, mielőtt lekapcsolja a villanyt a NASA-nál? És ez a kínosan elmismásolt részlet csak az első hang a logikai és/vagy természettudományos bukfenceket jelző csengő megállás nélküli berregésében. Ha a fejlettebb technológia magyarázatával félresöpörhető részleteket figyelmen kívül is hagyjuk (pl. gyanúsan gyors utazás a bolygók között), még így is marad jó néhány:
– Az Aether a K-23 égitestet látogatta meg, ahol annyira idillikusak a körülmények, hogy az űrhajósok szkafander nélkül élvezik a kellemes szellőt.
– Ennek ellenére ők az első hírvivői annak, hogy az égitest lakható. Úgy tűnik, a NASA már nem húzza az időt szondák küldözgetésével, egyből egy ISS-méretű űrhajót küldenek a célponthoz.
– Az utóbbi évtizedekben nyilván nem jutott távcsőidő a Naprendszer megfigyelésére, mert az űrhajósok egy pályamódosítás miatt az űr “egy fel nem térképezett részén vágnak át”. Ez utóbbi filmes közhely azt jelenti, hogy mumusok és a semmiből előbukkanó, Star Warst idéző aszteroida-mezők lelőhelye.
– Eddig is gyanítottam, hogy a szakáll meglepően nagy védelmet nyújt a téli hideg ellen, de Clooney esetében egy közepes volumenű csodát művel a hőszigetelés terén, ahogy a főszereplő éhezve, rákosan keresztülvág a sarki jégmezőkön. Egy ponton jeges vízbe esik, de megrázza magát és továbbmegy.
– Abba talán már nem is sportszerű belekötni, hogy a film története szerint a nemrégiben felfedezett K-23 a Jupiter rendszerében található (az Io pályáján belül), így pedig már talán Galileinek is szemet kellett volna szúrnia, ha másként nem, hát a Jupiterre vetett árnyéka nyomán.. de hát véleményem szerint minden sci-finek megengedhető, hogy legyen egy tetszőlegesen irreális indítása, amely révén elszakad a valóságunktól. Lakható hold a Jupiter közvetlen közelében, amit valamiért csak mostanság fedeztünk fel? Ám legyen, ezt engedjük el…
(De akkor ne nevezzék másfél órán keresztül bolygónak, ráadásul egy csillagász tolmácsolásában!!!)
Ahogy az a fentiekből is kitalálható, a film két szálon fut: míg az Aether legénysége borzalmasan életszerűtlen párbeszédekkel múlatja az időt az űrben, Clooney csillagásza egy néma kislányt kap maga mellé útitársként, ami meg is ágyaz a frappáns és pörgős párbeszédeknek és a westernbe is illő hallgatásoknak. A történet amúgy sem pörög, és ezzel el is érkeztünk a film másik kritikus pontjához: egy ponton túl rettentően vontatottá válik, és ez a pont jóval közelebb van a főcímhez, mint az első értelmes párbeszédhez. A sztori nyúlfarknyi, a verbális kommunikáció minimalista, a rejtély csak takaréklángon ég – mi marad még a nézőnek, ami ott tartja 110 percig a képernyő előtt? Talán a film üzenete menthetné még a menthetőt. A film elsősorban az elszigeteltségről és az ezzel járó magányról szól, de nem akar róla mesélni semmit, hacsak nem azt, hogy mennyiféle magány létezhet: az űrhajós magánya, a haldokló magánya, a szociális érzéknek híján lévő munkamániás idióta magánya – ez máris három különböző eset, szóval bőven lehet már statisztikai sokaságnak nevezni.
Gyakorlati tippek forgatókönyvíróknak: hogyan adj motivációt a kiégett főszereplőnek? Védje meg a kislányt! (Forrás: The Midnight Sky / Netflix)
A színészi játékkal ugyan nincs gond, de szövegkönyv híján senki sem bontakozhat ki, Clooney arcának rezdülései pedig amúgy is rejtve maradnak az extra hőszigetelésű szakáll mögött. Amit azonban mindenképp ki kell emelni, az a látvány, amelyben természetesen az űrbéli jelenetek viszik a prímet. Egy nagy költségvetésű sci-finél ez mondhatni a belépési küszöb, ám jelen filmben az apró részletek teszik olykor különösen érdekessé a jelenetek közegét. Az enyhén diszkont jellegű űrhajóbelsőn kívül minden apróság a helyén van: a csillagvizsgáló belső terei, az Aether hajótestének kidolgozottsága, a képernyők részletgazdagsága és a sort még hosszan lehetne folytatni. Egy korai jelenetben például megpillantható volt az aktuális NASA-missziók listája – ebben pedig több jelenleg is futó vagy tervezett űrszonda következő generációját is felfedezheti a szemfüles néző (hajrá Dragonfly-2!).
A közeli Jupiter látványa olyannyira lélegzetelállító, hogy nyilván az marasztalja a K-23 bolygó hold légkörét is… (Forrás: The Midnight Sky / Netflix)
A látványtervező mellett az operatőr is nyugodtan kérhet fizetésemelést a következő munkája során, mind az űrben, mind pedig a jeges tájon szépen megkomponált beállításokkal dolgoztak. Az elismerések sorát azonban ezzel zárhatjuk is. Se a rendezés, sem pedig a zene nem kiemelkedő, a Good night, Midnight! című regény alapján írt forgatókönyv pedig kimondottan pocsék. A logikai bukfencek és a funkció nélküli jelenetek mellé nyugodtan odatehetjük a kifejezetten életszerűtlen párbeszédeket is, miközben a sztori csaknem mindent egy dupla csavarra épít fel – kár, hogy az egyik fele a film 10. percében könnyedén előre látható.
Távolban a remény. (Forrás: The Midnight Sky)
A Midnight Sky így csaknem minden szempontból elbukik. Egy érzelmes filmhez hiányzik a mondanivaló jelentette tartalmi plusz; egy izgalmas történethez hiányzik a lendület; egy intelligens science fictionhöz pedig hiányzik a koherens logika. A bő 100 perces játékidő végére ugyanolyan fáradtan és elkeseredetten tudunk csak felkelni a képernyő elől, mint ahogy a főszereplő is teszi. Csillagászként neki sem lehetett egyszerű átvészelni ezt a filmet.
Verdikt: kövessétek inkább a főszereplők példáját és nézzétek a csillagos eget a film helyett. (Forrás: The Midnight Sky / Netflix)
Ha tetszett a bejegyzés, látogass el a Csillagvizsgáló Facebook oldalára is, ahol napi rendszerességgel találhatsz csillagászati és űrkutatási híreket, látványos felvételeket és egyéb aktualitásokat – tudományról és science fictionről egyaránt.