A sorozat első két évadát összefoglaló írásom végén úgy fogalmaztam, hogy a Discovery írói gárdája bátor és egyben reményteli lépéseket tett, amelyekkel új, eddig nem látott irányba terelheti a Star Trek világát. Tizenhárom epizóddal később (amelyek közül egyébként a december 31-i rész a Star Trek-franchise történetének 800.[!!!] epizódja volt), a harmadik évad után az óvatos optimizmus már a múlté. Nézzük, mit sikerült a készítőknek lerakniuk az asztalra – mindezt ProfPhysx vendégszerző (spoileres!) tolmácsolásában.
Nem csak a Föderációs zászlót tépázta meg az évad. (Forrás: CBS)
Megérkeztünk a 32. századba. 120 évvel történetünk előtt a dilítium nagy része destabilizálódott: ez a sokat emlegetett “Burn” (a hivatalos magyar fordítást, a “Kiégés”-t hanyagolni fogom), amelyet a reaktorokban használt kristályok láncreakciója indukált, számtalan hajó és milliárdnyi élet pusztulását okozva. A fénynél gyorsabb utazáshoz használt anyag hiánya a galaxis feldarabolódását eredményezte. Amennyit megtudunk, az alapján két hatalom, a Föderáció maradéka és az Emerald Chain (orion-andóriai szindikátus) a legbefolyásosabb az alfa kvadránsban, de a csillagközi utazás nehézségei miatt a legtöbb helyen farkastörvények uralkodnak. Ebbe a világba csöppen bele Michael Burnham, majd egy évre rá a Discovery és legénysége. Burnham az egy év alatt beilleszkedik a kaotikus jövőbe (a karakter amúgy is jobban illik ebbe a törvényen kívüli létbe, mint a Csillagflottába), így mire társai megérkeznek, értékes tapasztalatokat szerez. A teljessé lett csapat pedig nekilát, hogy felvegye a kapcsolatot a Föderációval.
A “Burn”-t szó szerint kell érteni… (Forrás: CBS)
És akkor spoileresen: rövid kutatás után rá is találnak a Főparancsnokságra. A Temporal Cold War, amely a 31. században teljesedett ki (lásd Enterprise), elhozta az időutazás tilalmát, így a Discoveryt eleinte még ridegen kezelik. Egy sürgős küldetés teljesítésével egyértelművé teszik, hogy nem kívánnak átverni senkit, történetük igaz, és újra a Föderáció hasznára akarnak lenni. Mivel a 32. századi technológiával felújított hajó és legénysége az egyetlen gyors reagálású egysége a flottának, így miközben a Burn eredetét kutatják, kiemelt szerepkörben tevékenykednek a Csillagflotta soraiban, immáron Saru kapitánysága alatt. Többször összetűzésbe keverednek az Emerald Chainnel, mire sikerül lokalizálniuk a 120 évvel korábbi kataklizma forrását. Ez a felfedezés egy hajókatasztrófa helyszínére vezeti őket, egyetlen kelpien túlélővel. Miközben Saru vezetésével mentőakciót indítanak, a Discoveryt elfoglalja az Emerald Chain, aminek vezetője, Osyraa, sikertelen tárgyalást folytat egy, a Föderációval kötendő szövetségről. Ezt követően a hajót és annak főtisztjeit túszul ejtve egy látszólagos állóháborúnak lehetünk szemtanúi. Ám gond egy szál se, Michael Burnham a fedélzeten lévők segítségével megmenti a napot, az Emerald Chain összeomlik, a Föderációba elkezdenek visszaszállingózni a bolygók. Mindenki boldog, Saru a korábban talált túlélővel hazamegy, így Burnham lesz a Discovery új kapitánya.
A karakterábrázolás terén elég vegyes a kép, az évadban mind előrelépést, mind pedig visszafejlődést egyaránt tapasztalhatunk. A legénység lelki traumáját az írók szépen felvezették. Az a tempó, amelyben az egyes szereplők rádöbbennek, hogy mindent hátrahagytak, és magukra maradtak egy idegen időben, jól megalapozhatta volna az évad második felét (újabb spoiler: nem így lett). Adira új karaktere szépen épült be Doctor Culber és Stamets párosának kis családjába. Mindhárman különcök, megértik egymást, egyszerűen jó nézni, ahogy az évad során fejlődött a kapcsolatuk. Saru egy hullámvasúton ment végig mind szakmai, mind személyes szinten, Doug Jones alakítása pedig még a maréknyi történetvezetési hiba ellenére is az egyik legkiforrottabb karakterré tette a kelpient. Sajnálatos módon Burnham személyében egy olyan főszereplőt kaptunk az évadban, aki nem képes megtalálni a helyét – vagy éppenséggel az írók voltak képtelenek erre. A Star Trek fél évszázada protagonistáival szemben a Discovery főszereplője mind érzelmileg, mind cselekedeteit tekintve kiszámíthatatlan, megbízhatatlan, mégis őt igyekeznek úgy beállítani, mint a galaxis megmentője. Ennek csúcsa, amikor az utolsó részben, miután már elhárul menekülésük akadálya, a hajót és a rajta lévők életét kockáztatva végez pár ezer ellenségével az Emerald Chain zászlóshajóján (Jean-Luc, látod ezt?). Erre csak rátett egy lapáttal Sonequa Martin-Green játéka: arcmimikája erőltetett, folyton grimaszol vagy sír, harmadik opcióként pedig nem mutat semmiféle érzelmet (kivétel a gonosz mosoly, azt hitelesen csinálja). Az írók mindemellett egy teljesen sablonos főgonoszt dobtak be Osyraa személyében: könyörtelen, mindenkit csak kihasznál, és bár a Föderációval való “tárgyalása” felvillant egy érdekes fordulatot, ahogy próbálnák felelősségre vonni, rögtön visszatér az elborult diktátor szerepébe.
Maradjunk annyiban, Osyraa nem lett a Star Trek-univerzum legemlékezetesebb antagonistája. (Forrás: CBS)
A történetvezetésnek azért akadtak jó pillanatai is. A két tüköruniverzumban játszódó rész (bár egy idealizált, “mindenki meg tud változni” tanulságot hordozott) üde színfoltot jelentett a gyenge felhozatalban; a Guardian of Forever első megjelenése az eredeti sorozat óta egyértelműen fan service, de legalább kaptunk egy kis háttérsztorit hozzá; Giorgiou távozása pedig kellően érzelmesre sikerült. Még a Burn ötlete is kimondottan eredeti, sok lehetőséget rejtett magában, ám a megvalósítás összecsapott, a felhozott magyarázat sok sebből vérzik – inkább mondanám mágiának, mint tudományos fantasztikumnak.
És ez csak a jéghegy csúcsa. A félidőben lefokozott Burnham helyére valami érthetetlen oknál fogva Tillyt nevezi ki Saru, mint ideiglenes első tiszt. Teszi mindezt annak ellenére, hogy mind rangban, mind tapasztalatban akad egy csomó nála alkalmasabb személy a Disoveryn. A végső csata során ahelyett, hogy lelketlen gyilkosként Osyraa gyorsan kiengedné a légkört az alsó szintekről, ezt Bond-főgonosz mintájára pont olyan lassan teszi meg, hogy sikerüljön a hajót megmenteni. A váratlan segítőként felbukkanó Sphere Data ismételten egy jó ötlet volt az alkotóktól rossz kivitelezéssel, gyakorlatilag csak golyófogónak használták; arról nem is beszélve, hogy a hamisan feláldozott karakter sablonját egy percen belül kétszer is eljátszották (ez valószínűleg Guiness-rekord). A legrosszabbat viszont ezúttal is Burnhamtől kaptuk. Az évad során többször is előfordul, hogy Doctor Culber arra kéri, hogy lelki segítséget nyújtson valakinek, akinek igazából egy orvosra vagy egy fajtársára lenne szüksége (az írók megoldották, hogy az aktuális személy épp inkompetens legyen abban a pillanatban). Adira esetében még ki is mondják, hogy Culber lenne az, akinek még személyes tapasztalata is van a témában. A főszereplő piedesztálra emelésének csúcspontja pedig a Unification Part III epizód volt, amely gyakorlatilag meggyalázta az Új Nemzedék első két epizódját – mintha Burnham nélkül Spockból soha nem válhatott volna az, akivé lett.
Egy karakter mind felett, egy karakter kegyetlen… (Forrás: CBS)
Technológia és lore szintjén nem tudok pozitívumokat mondani. A háttérsztori a legtöbbször felületesnek érződött, mintha csak a korábbi sorozatokból átvett szavakkal dobálóztak volna a karakterek. De a rajongók számára fontos részletek sem jártak jobban. Annak ellenére, hogy a hajót csak felújítják, a regisztrációs száma kap egy A-t a végére (ellentmondásba keveredve egy Short Treks-epizóddal), pedig erre csak akkor szokott sor kerülni, ha egy második hajó is megkapja az előző nevét. Giorgiou karakterének a történetből való kiírása szembemegy egy, az Új Nemzedékben megalkotott elvvel: eszerint minden párhuzamos univerzumnak van egy jellemző kvantumlenyomata, amely alapján minden egyértelműen beazonosítható, honnan származik. Az írók azonban most azt találták ki, hogy a tüköruniverzum a 32. századra eltávolodott tőlünk, a lenyomatok annyira különböznek, hogy a másik valóságból származó egyének képtelenek megtartani anyagi mivoltukat, szépen lassan az enyészeté lesznek. Ám a legcsúnyább dolog, amit egyértelműen csak a show kedvéért tettek, az utolsó részben történt meg. Szemtanúi lehettünk egy hosszú üldözéses jelenetnek a turbóliftben és annak “aknájában”. Bár a megjelenített képek alapján a hajó alaprajza nem változott, az Enterprise-ból átemelt “belül nagyobb, mint kívül” technológia segítségével elrejtettek a hajóban egy akár űrállomások befogadására is alkalmas teret. Egy olyan kicsi hajó esetén, amit az Enterprise-ban láttunk, még érthető, hogy tágítani kell a teret, na de egy bő fél kilométer hosszú hajón?
Bár a történet ígéretesen indult, a végére nagyon egyszerű, klisés, sok helyen egyenesen ostoba lett. Sajnos az íróknak nem sikerült olyan folytatást alkotniuk, mint amilyenre lehetőségük lett volna; a történet helyett inkább arra fókuszáltak, hogy látványos keretek között megváltót csináljanak a show főszereplőjéből, aki nélkül a káosz tönkretette volna a galaxist, Spock pedig csak egy lett volna az átlagos flottatisztek közül. Bár az évadot nem csak a hardcore rajongók, hanem a szélesebb nézőközönség sem díjazta (imdb-n egy 7.3-as epizód jelentette a csúcsot, és hemzsegnek a hatosok…), még sincs lassítás: futószalagon jön a Discovery negyedik és a Picard második szezonja. Mindkét esetben jelentős minőségi javulást kellene felmutatni ahhoz, hogy egyáltalán Star Trek-sorozatnak lehessen ezeket nevezni. A Strange New Worlds az előzetes információk alapján még mentőöv lehet a franchise újkori történetének, valamint még idén megkapjuk a Lower Decks második évadát is. Annyi biztos, a következő években sok néznivaló lesz a Star Trek világában, hacsak az ember meg nem unja az alkotók bénázását.
Vigasztalásul vár minket az Orville (a vírushelyzet miatt csúszó) harmadik évada.
Az utóbbi évek egyetlen ízig-vérig Star Trek-showja.
Ha tetszett a bejegyzés, látogass el a Csillagvizsgáló Facebook oldalára is, ahol napi rendszerességgel találhatsz csillagászati és űrkutatási híreket, látványos felvételeket és egyéb aktualitásokat – tudományról és science fictionről egyaránt.