Képzeljük el, hogy a Föld végzetes veszélybe került. Az emberiség néhány évtizeden belül megtizedelődik, az odavezető egyre kétségbeejtőbb évek során éhínség, háborúk és járványok kezdik ki a civilizációnk alapjait, a túlélők pedig napról napra követhetik, hogyan válik egyre reménytelenebbé harcuk a láthatatlan ellenséggel szemben. És most képzeljük el, hogy valamilyen csoda folytán épp mi vagyunk a leginkább alkalmasak arra, hogy egy utolsó próbálkozással elébe vágjunk a katasztrófának, amivel örökös helyet kapunk a bolygó legnagyobb hőseinek listáján. A kitüntetéseket, márványszobrokat és egész oldalas fényképeket a jövő történelemkönyveiben azonban nem adják olcsón.
Ajánló Andy Weir „A Hail Mary-küldetés” című könyvéhez, Vendégszerző tollából.
A Hail Mary-küldetés – Egy utolsó nagy dobás
Egy világjárvány éveit átélve mindannyian megtapasztaltuk, milyen tehetetlenek is tudunk lenni egy szabad szemmel nem látható ellenséggel szemben, aminek a létezéséről korábban nem is nagyon tudtunk. De mi a helyzet akkor, ha a betegség nem embereket, hanem csillagokat támad meg? Andy Weir legújabb regényében megtörténik az emberiség első találkozása egy földönkívüli életformával, de ebben a világraszóló eseményben nincs túl sok köszönet. A parányi űralga (vagy asztrofág, ahogy a könyvben nevezik), ami közvetlenül a csillagokból származó elektromágneses sugárzással táplálkozik, egész egyszerűen elfogyasztja a Nap energiáját, minden korábbinál pusztítóbb jégkorszakot hozva ezzel a Földre. És az igazán meglepő fordulat még csak ezután következik: a teljes kétségbeesés és egymás torkának ugrás helyett az emberiség korábban elképzelhetetlen összefogással reagál, hogy megvalósíthassák a tervet, ami talán elvezethet a földi élet fennmaradásához. Az esély erre végtelenül kicsi, az ár viszont csillagászati, de még így is megéri, hiszen a világ megmentéséről van szó. Így hát megszervezik az expedíciót, ami remélhetőleg rátalál majd a csillagközi járvány ellenszerére. Az ehhez szükséges technikai hátteret ironikus módon maga az asztrofág teremti meg, ami szinte tökéletes, bár kicsit labilis energiaforrásként megoldást nyújt az űrutazás egyik leggyakoribb problémájára, vagyis az üzemanyag kérdésére. Végül nincs más hátra, mint kiválasztani a küldetés résztvevőit, akik önként vállalják az utat a több mint tíz fényévre található csillagrendszerbe, ahol az asztrofágprobléma megoldása rejtőzhet.
A magyar kiadás borítója. (Forrás: Fumax)
És az megvan, hogy a mikrobiológus és a mérnök találkoznak egy közeli naprendszerben?
Ezek azok az események, amelyek elvezetnek a történet nyitó jelenetéhez, ahol találkozunk a főszereplővel, Dr. Ryland Grace-szel, amint éppen nem túl irigylésre méltó perceket él át. Két holttest társaságában ébred fel egy elég furcsa helyen, ahol egy robotkar kezdi üldözni, ráadásul a saját nevére sem emlékszik. A hely furcsaságának okára hamarosan fényt derít (előbb, mint arra, hogy ki is ő pontosan), és megoldódik a holttestek rejtélye is: Grace és két társa alkották az asztrofággal hajtott Hail Mary űrhajó legénységét, és az eltelt több mint három évet mesterséges kómában töltötték, mialatt a hajójuk eljuttatta őket egy tizenkét fényévre lévő csillaghoz, amit valamiért megkímélt az asztrofágfertőzés. A mesterséges kóma azonban, minden óvintézkedés ellenére, végzetesnek bizonyult Grace társai számára, ezért a megérkezés után immár egyedül őrá vár a feladat, hogy megtalálja az űralga ellenszerét. A saját és a Föld összes lakójának szerencséjére, Grace-nek nem nagyon marad ideje pánikolni, és mikrobiológusként, valamint az asztrofágok szakértőjeként van is némi esélye arra, hogy megszerezze a szükséges információt. Ám az expedíció még így is kudarcra lenne ítélve, ha nem érkezne váratlan segítsége. Innentől kezdve pedig a tét megduplázódik, már nemcsak a földi élet forog kockán, hanem a 40-Eridani nevű csillag körül keringő bolygó lakóinak – az első hallásra kissé bizarr, de végtelenül barátságos és találékony, amúgy ammóniát lélegző és nehézfémeket fogyasztó ötlábú pókok – világa is.
Izgalmasnak tehát mindenképpen izgalmas történetről van szó, de ezen kívül is van még pár olyan tényező, ami A Hail Mary-küldetést nagyon jó könyvvé teszi (a magyar változat címe azonban semmiféleképpen nem tartozik ezek közé).
Science is fun
Az első, ami viszont nagyon is ide tartozik, az az, ahogy Weir a kísérletezésről, a tudományos megismerésről és általában a tudományos kérdésekről ír. Ide sorolhatók az olyan egyszerű (de azért nem mindennapos) problémák, hogy hogyan derítsük ki, hogy a Földön vagyunk-e, vagy miként bizonyosodjunk meg arról, hogy egy másik naprendszerbe kerültünk (tipp: mindkét kérdésnél segít, ha van nálunk egy stopper). Vagy éppen, hogy mit tehetünk, ha elveszítünk egy felbecsülhetetlen értékű, néhány mikronos asztrofágot. Aztán ott vannak a fajsúlyosabb kérdések, hogy hogyan működik az űralga, és mi teszi őt tökéletes energiatárolóvá és hajtóművé egyszerre, hogy honnan lesz gravitáció egy „álló” űrhajón, vagy hogy miként küldhetünk embereket 12 fényév távolságra anélkül, hogy a stressz, az összezártság és az unalom végezne velük. Ezeket a kérdéseket, számtalan továbbival együtt, mind lelkiismeretesen elmagyarázza nekünk a főszereplőnk, de az alaposságon túl (a magyarázatát követően egy rövid ideig még a relativisztikus fizika és az idődilatáció is érthetőnek tűnt) sokkal meghatározóbb a lelkesedése. Grace odavan a tudomány minden formájáért, és ezt egyáltalán nem titkolja. Számára nem jelent különbséget, hogy épp tizenéveseknek tart természettudomány-órát vagy pedig elsőként kerülhet kapcsolatba egy földönkívüli faj első példányaival és kísérletezhet velük egy high-tech laborban. Mindkét esetben egy olyan embert látunk magunk előtt, aki igazán boldog és elégedett.
Andy Weir ismét nagyot alkotott ‘A Marsi’ után.
Vannak persze elgondolkodtató tudományos kérdései is a könyvnek, például, hogy jó ötlet-e kicsempézni a Szahara egynegyedét, hogy üzemanyagot termeljen a Hail Mary számára, hogy megtehetjük-e, hogy nukleáris robbantásokkal újra meg újra megolvasztjuk az antarktiszi jég egy részét, ami az üvegházhatást fokozva némi extra időt kölcsönöz a földi élőlények számára, vagy hogy milyen elméleteket állíthatunk fel a földi és földönkívüli életformák kifejlődéséről és a köztük lévő esetleges kapcsolatokról.
Ezeknek a témáknak az együttese pedig elég jó eszköz arra, hogy magához láncolja a sci-fi-rajongó olvasótábor tudományhoz vonzódó részét.
Milyen egy rendes földönkívüli?
Könyvben is, filmben is számtalan alkalommal találkozhattunk már „idegenekkel”, vagyis intelligens földönkívüli civilizációk tagjaival. A kreatívabbnál kreatívabb elképzelésekben van néhány jellegzetes közös vonás: az idegen faj tagjai általában nagyon is „emberszerűek”. Úgy néznek ki, mint mi, hasonló az anatómiájuk és az érzékelésük, ugyanabban a frekvenciatartományban látnak és hallanak, jól megvannak a mi légkörünkben, nem jelent problémát számukra az emberi táplálék elfogyasztása, és általában kifogástalanul beszélnek angolul. Persze nem minden földönkívülire igaz az összes fenti tulajdonság, de még ha el is fogadjuk az olyan furcsa teremtményeket, mint E. T. vagy a kis zöld emberkék, egy labrador méretű, ötlábú fémes óriáspók nem az, amire az első nagy találkozásnál számít az emberiség.
Ám ha mégis így alakulna, érdemes felidézni Ryland Grace esetét, még mielőtt rémülten világgá szaladnánk (amit egy űrhajón nem is lenne egyszerű megtenni), hátha nekünk is olyan hatalmas szerencsénk lesz, mint neki volt, amikor az elképzelhető legjobb barátot sodorta az útjába az univerzum. Rocky, az óriáspók a legkevésbé sem hasonlít az emberekre. Hanghullámok segítségével tájékozódik, hatos számrendszerben számol, balmenetes csavart használ, a teste nagyrészt fémből és más szervetlen anyagokból áll, az „ereiben” higany folyik és ammóniát lélegzik egy több száz fok hőmérsékletű bolygón. De ami még ennél is furcsább, hogy egyáltalán nem ijed meg az idegen lénytől, hanem barátságosan közeledik felé, és egyből össze akar fogni vele, hogy „ketten együtt kitudományozzák az asztrofág megölését”.
Rocky, az ötlábú idegen karakteere gyors népszerűségre tett szert az interneten, ez pedig máris számos illusztrációt eredményezett.
A számos különbség mellett van viszont jó pár meglepő hasonlóság is, például az, hogy mennyire azonos tempóban zajlott a két faj tudományos és műszaki fejlődése. És ha továbbgondoljuk ezt a kérdést, vajon milyennek képzelhetjük el annak az intelligens földönkívüli fajnak a tagjait, akikkel az emberiség majd elsőként megismerkedik? Vajon leszünk annyira különbözőek, hogy felkeltjük egymás kíváncsiságát, de elég hasonlóak is ahhoz, hogy ne a fenyegetést lássuk a másikban?
És egy jól megírt regényhős?
Valljuk be, Ryland Grace első látásra nem tűnik ideális választásnak egy ilyen küldetésre, sőt, talán még másodikra sem. Nem egy hősies alkat, nehezen dolgozik együtt másokkal, és olykor-olykor az elkötelezettsége is megkérdőjeleződik. De akkor minek köszönheti, hogy végül mégis az ő karaktere válik a könyv legfőbb vonzerejévé?
Az első, igazán elcsépelten hangzó érv, hogy Grace iszonyúan jó fej. Gyakorlatilag már a legelső jelenetek egyikében belopja magát az olvasó szívébe azzal, ahogy órát tart a diákjainak. És ez az érzés csak fokozódik, ahogy más oldalait is megismerjük. Nem elég, hogy tehetséges tudós, amikor úgy érezte, hogy nem bírja tovább elviselni a tudományos világ fantáziátlanságát és tekintélyelvűségét, inkább pályát váltott, és középiskolai tanárnak állt. És ahogy már láttuk, nem igazán érdekli, hogy milyen körülmények között, de imád a természettudományokkal foglalkozni. Emellett nemcsak, hogy ő az első ember, aki kapcsolatba kerül egy idegen lénnyel, de azt is elmondhatja magáról, hogy ő az első, aki végzett egy földönkívülivel. Ráadásul gyakorlatilag tökéletesen hajtja végre az emberiség első kapcsolatfelvételét egy intelligens életformával. Szóval egy minden kétséget kizáróan érdekes és szerethető karakterről van szó. Az érdekességét pedig csak fokozza az, ami hiányzik belőle. Grace ugyanis nem egy bátor ember, ő maga sem csinál ebből titkot. Viszont dacára a hiányzó bátorságnak, magára hagyatva, kritikus helyzetekben kivétel nélkül helyes döntéseket hoz. Ennek köszönhetően pedig a könyv végén azzal szembesülünk, hogy a szemünk előtt épült fel egy igazi hős karaktere. Olyan valakié, akire mindannyian szeretnénk egy kicsit (vagy éppen nagyon) hasonlítani. De igazából már az is nagy élmény lenne, ha egyszer személyesen beszélgethetnénk vele. Az, hogy erre mekkora az esély, már spoiler lenne, ezért inkább mindenki olvassa csak el A Hail Mary-küldetést.
Ha tetszett a bejegyzés, látogass el a Csillagvizsgáló Facebook oldalára is, ahol napi rendszerességgel találhatsz csillagászati és űrkutatási híreket, látványos felvételeket és egyéb aktualitásokat – tudományról és science fictionről egyaránt.