Azt gondolhatnánk, hogy az éjszakai égbolt látványa idővel unalmassá válhat, mivel a csillagok egymáshoz képest nem mozdulnak el, tehát egy évszakon belül az este során nagyjából újra és újra ugyanazokat a csillagképeket fedezhetjük fel a fejünk felett. Ugyanakkor a Naprendszer égitestjeinek mozgása – mivel azok kellően közel vannak hozzánk – az (egymáshoz képest tőlünk) álló(nak látszó, de amúgy nagyon is mozgó) csillagok előtt idővel jól látható elmozdulást eredményeznek. Ez pedig jónéhány olyan – előre kiszámítható – jelenséggel szolgál, amelyért érdemes időről-időre felpillantani az égboltra. A három részes cikksorozat első része – melyet a hét folyamán még két másik fog követni – a leggyorsabban tovatűnő égitestekről, a meteorokról vagy más néven hullócsillagokról, azok sűrűbb megjelenéséről és okairól szól.
Rosenberg Róbert (a Magyar Csillagászati Egyesület tagjának) felvétele a 2011-es Perseidák idejéről Adonyból
Mindenki szívesen ül ki a ciripelő tücskök közé augusztus derekán, egy meleg éjszakán hullócsillagoktól eredő kívánságok után vágyakozva. Habár a nagy, nyári Perseida meteorraj a legideálisabb egy meghitt, pihentető éjszakai kalandhoz, ugyanakkor jó tudnunk, hogy az év során még számos más meteorrajt is megfigyelhetünk.
Meteorokat, avagy hullócsillagokat akkor figyelünk meg, amikor csillagok helyett a Naprendszer apró törmelékei – és itt most a porszem mérettől a ház méretig mindenféle “kavicsot” apró törmelékként kezelhetünk a Föld méreteihez viszonyítva – a Föld légkörével találkozva, zuhanásuk közben felhevülnek és környezetükkel egyetemben látványos fényjelenséget produkálnak.
Ron(ald John) Garan (a Nemzetközi Űrállomás 28. expedíciójának űrhajós mérnöke) felvétele egy Perseida meteorról ahogyan az 400 km magasságból látszott elégni a Föld légkörében, 2011 augusztusában
Ilyen törmelékek viszonylag sűrűbb felhőt alkotnak az üstökösök nyomvonalán. Az üstökösök olyan kis égitestjei a Naprendszernek, amelyek jellemzően nagyon elnyúlt pályán (azaz a Naphoz hol nagyon közel, hol attól nagyon távol) találhatóak meg. Felszínüket tipikusan különböző jegek borítják, amelyek egybentartják az égitest kőzetből álló testét, és a hozzá csapódott egyéb törmelékanyagot. Amikor az üstökösök a Nap közelébe érnek, – a közeledéskor emelkedő hő hatására – a jégburok elkezd leolvadni, sőt elszublimálni (azaz a szilárd halmazállapotból rögtön gázneművé válni). A felszabaduló por- és törmelékanyagot elkezdi hátrahagyni, ami egy maga mögött húzott csóva formájában jelenik meg. Ilyeneket ritka esetekben (nagyjából évtizedenként egyszer) szabad szemmel is megfigyelhetjük (ahogyan tettük a Halley, Hale-Bopp, McNaught üstökösökkel is), azonban egyelőre nem ismerünk egyetlen látványosabbat sem, amelyet a közeljövőben megfigyelhetnénk.
Robert H. McNaught, az üstökös felfedezőjének felvétele az ausztráliai Siding Spring-i Obszervatóriumból, 2007 januárjában. A felvételt 2009. december 6-án a nap csillagászati felvételének (Astronomy Picture Of the Day, APOD) választották.
Ugyanakkor az évekkel vagy akár évtizedekkel ezelőtti, a Föld pályáját keresztező üstökösök anyagfelhői igen látványos égi tüzijátékot tudnak eredményezni, amikor bolygónk keresztülhalad rajtuk. Ez az áthaladás a Föld Nap körüli pályájának jól meghatározott pontján történik, azaz mindig az év adott időszakában következik be. Ráadásul e meteorrajok neve is az említett anyagfelhők naprendszerbeli (kvázi-)fix pozíciójából ered. Vagyis nagyjából a Föld bolygó haladási irányából fogjuk érkezni látni a kérdéses hullócsillagokat. Ez az égen egy úgynevezett radiáns pontként jelentkezik (ahogyan az alábbi fotó is szemlélteti), ahonnan a hullócsillagokat érkezni látjuk egy adott meteorraj idején.
A Perseida-meteorraj radiánsát nagyszerűen látjuk kirajzolódni Brad Goldpaint fotóján, ami 2016 augusztusában a kaliforniai Shasta-hegy mellett készült. A hullócsillagok nyomvonalát meghosszabbítva, azok jól láthatóan egy pontban metszik egymást.
A Quadrantidák meteorraj rögtön az év elején óránként nagyjából 100 hullócsillaggal kecsegtetett január 4-i tetőzésekor, ugyanakkor hazánkból nem voltak igazán megfigyelhetőek az országszerte mindent belepő ködben. Ezeknek legfeljebb csak a legfényesebb képviselőit kaphatták el a lelkes észlelők a növekvő fázisban lévő, első negyed utáni Hold fénye mellett a felhők közti lyukakban. Érdekesség, hogy a csillagkép, melyből a meteorraj neve ered, egy régi, a 88 hivatalos csillagkép között már nem szereplő csillagképtől ered.
Candy’s Captures felvétele az idei Quadrantidákról Coloradoból. (Forrás: CandysCaptures instagram)
Tartsuk szem előtt, hogy nem csak pont a tetőzés vagy maximum éjszakáján, hanem a környező néhány éjszaka folyamán is elcsíphetünk tekintetünkkel egy-egy kósza rajtagot, továbbá azt se feledjük, hogy naponta nagyságrendileg 1000 tonnányi törmelék hullik a Földre, úgyhogy “szezonon kívül” is bármikor van esélyünk hullócsillagokat látni. Ezek után pedig kívánságokra fel, és lássuk, hogy melyek lesznek várhatóan a 2020-as év legfigyelemreméltóbb meteorrajai:
1. Lyrida maximum – Április 22.
Ez egy sokkal kevésbé intenzív meteorraj, óránként mindössze 20 várható meteorral, ugyanakkor a gyakorlatilag újhold fázis adta sötétség miatt érdemes lehet derült időben kívánságokra vadászni.
2. Júniusi Boötida maximum – Június 27.
Körülbelül óránként 50 hullócsillagot produkáló meteorrajról van szó, amelyet az első negyed holdfázishoz közeledve a kifejezetten rövid éjszakák során egész komoly kihívás lehet majd megfigyelni.
3. Perseidák – Augusztus 12.
Mindenki kedvenc hullócsillagzápora a szokásos augusztusi időben várhatóan óránként úgy 100 hullócsillaggal fog érkezni szintén első negyed holdfázis idején, azaz érdemes lesz kicsit kitartóbbnak lenni, és a hajnali órákig fennmaradni, amikor a Hold lenyugvása után, a sokkal sötétebb égen sokkal több égi tüneményben lehet majd részünk.
4. Orionida maximum – Október 21.
A késő este, lassanként keleten kelő Orion csillagkép irányából körülbelül óránként 20 meteor várható ekkortájt, ami a vele átellenes oldalon relatíve hamar nyugvó, első negyeddé növekvő Hold nyugtával izgalmas hullócsillag-vadászatot eredményezhet.
5. Leonidák maximuma – November 17.
Az Oroszlán csillagképből érkező, nagyjából óránként 20 darab meteor 2-3 nappal újhold után egészen sötét égen lesz megfigyelhető.
6. Geminida maximum – December 14.
Az év utolsó újholdja idején, a legsötétebb éjszakákat fogja beragyogni az év talán második leglátványosabb hullócsillagzápora. A maximum idejére óránként úgy 100 hullócsillagot lehet előzetesen jósolni, úgyhogy derült időben érdemes jól felöltözve, némi forró itallal felszerelkezve kiállni a derült, szabad ég alá.
Yang Sutie sarkköri felvétele egy 2018-as geminidáról, ahol a horizonton sarki fény derengése is felfedezhető.
(Forrás: AstroPhotography twitter)
Habár egy-egy meteor érkezésének idejét nem tudjuk előre megmondani, de ezek az időszakok szinte bizonyos tartogatnak egy-két felejthetetlen pillanatot az ember számára, amikor mindenképp érdemes felpillantani az égboltra egy kellően sötét helyen, távol a nagyvárosok fényszennyezésétől. Ha pedig valaki a hosszabb ideig tartó jelenségek szerelmese, mert alaposan szeretné szemügyre venni azokat, annak előzetesen a cikksorozat második és harmadik részét javasolnánk, melyek 2020 fogyatkozásait és együttállásait fogja sorravenni.
Ha tetszett a bejegyzés, látogass el a Csillagvizsgáló Facebook oldalára is, ahol napi rendszerességgel találhatsz csillagászati és űrkutatási híreket, látványos felvételeket és egyéb aktualitásokat – tudományról és science fiction-ről egyaránt.