Egy nem túl szép napon arra ébredünk, hogy egy hatalmas üstökös száguld a Föld felé, és a nagyjából fél év múlva esedékes becsapódás teljesen el fog pusztítani minden életet a bolygón. A civilizációnk és a puszta létezésünk egyetlen hajszálon függ, az embereken eluralkodik a rettegés, a helyzet egyértelműen kétségbeejtő. A történet sokaknak ismerős lehet, ahogy a várva várt megoldás is: a legeslegutolsó pillanatban színre lép a hős, hogy a bolygó valamennyi országának és legjobb tudósainak összefogása által segítve élete kockáztatásával vagy akár feláldozásával elhárítsa a veszélyt, és (újra) megmentse a világot. Csakhogy mostanra ez a világ némileg megváltozott. Az országok vezetőit lefoglalják az aktuális botrányaik és az újraválasztásuk, a tudósok értetlenül figyelik, ahogy az emberek egyre kevésbé hisznek nekik, a hősök pedig, miután rájöttek, hogy már senki sem kíváncsi rájuk, kényelmesebb elfoglaltság után néznek, és átadják helyüket az influenszereknek. De nem kell aggódni, ezt a szép új világot, ahol a csodák nemhogy három napig, de három percig sem tartanak, még egy óriási üstökös sem tudja kifordítani a sarkaiból. Vagy lehet, hogy mégis?
Mit tennél, ha a Földnek csak hónapjai lennének hátra?
Bizonyára a Csillagvizsgáló Blog olvasói között is akad olyan, aki már elgondolkodott a fentihez hasonló kérdésen, és valószínűleg valami olyasmire jutott, hogy minél több időt szeretne a családjával és a szeretteivel tölteni, kibékülne azokkal, akikkel haragban volt, elutazna olyan helyekre, ahova mindig is vágyott, de sose volt rá megfelelő időpont, sőt, lehet, hogy egyetlen pillanatra még akár megkönnyebbülést is érezne, amiért megszabadul valamilyen kellemetlen döntéstől a jövőben.
A Ne nézz fel! szereplői egy kicsit másfajta utat választottak. A két főszereplő, az üstököst felfedező doktorandusz, Kate Dibiasky és tanára, Randall Mindy csillagász, miután megbizonyosodnak arról, hogy az üstökös a Naprendszer közepéről egyenesen a Föld felé száguld, hogy valamivel több mint hat hónap múlva megpecsételje mindannyiuk sorsát, elindulnak, hogy felhívják a világ figyelmét a veszélyre, és megakadályozzák a katasztrófát. Legnagyobb megdöbbenésükre azonban a világ nem igazán kíváncsi a mondanivalójukra, sokkal fontosabb dolgok kötik le ugyanis az emberek figyelmét. Az amerikai elnök például a zuhanórepülésben lévő népszerűsége miatt aggódik, a közvéleményt pedig jobban foglalkoztatja egy felkapott celebpáros szerelmi élete. A két csillagász eközben magára hagyottan bolyong a politika és a média útvesztőjében, elkeseredetten ismételgetve az üstökös jelentette veszélyt. Egy ponton aztán váratlanul hőseink útjai is elválnak egymástól. Amíg Kate, az addig ismeretlen doktorandusz, néhány pillanat alatt közellenség és köznevetség tárgya lesz, sőt, övé lehet a kétes dicsőség, hogy az üstökös a nevét viseli, addig Dr. Mindy, főleg a megfelelő gyakorisággal adagolt nyugtatóknak köszönhetően, egy csapásra médiasztárrá válik, aki előtt megnyílnak a politikusok és tévés beszélgető műsorok ajtajai egyaránt.
Mindez azonban a legkevésbé sem befolyásolja az üstököst, ami kitartóan halad tovább a Föld felé.
Miért nem rettegnek az emberek?
Hiába válik Dr. Mindy hirtelen sztárcsillagásszá, és hiába magyarázza el újra és újra az üstökös becsapódásának végzetes következményeit, az emberek valamiért továbbra sem hajlandóak komolyan venni a fenyegetést. Hőseink kénytelenek felismerni, hogy a körülöttük lévő világ jócskán megváltozott. A jól megalapozott, valódi tudományos módszerek alkalmazása többé már nem garancia arra, hogy az általuk elért, a tudomány próbáját kiálló eredményeket a közvélemény is elfogadja és igaznak gondolja. A „post-truth” világában, ahol minden állításra azonnal érkezik egy vagy akár több ellentétes állítás, ahol az, hogy mi számít ténynek, mindössze nézőpont kérdése, és ahol az igazság már régen nem egy abszolút fogalom, megtanultunk bizalmatlannak lenni mindennel és mindenkivel szemben. Hiába a két csillagász kitartó érvelése, az áltudományok és a fake news jól láthatóan célba találtak: bár a hazugságot nem tudják igazságként eladni, de annyit elértek, hogy az emberek minden mással együtt már a nyilvánvaló igazságnak sem hisznek, még akkor sem, ha az éppen a szemük előtt zajlik, és csak az égre kéne felpillantaniuk, hogy meglássák. Főszereplőink így döbbennek rá arra, hogy a tudomány és a tudósok iránti, korábban szinte feltétlen bizalom mostanra végképp elveszett, és ők, bezárkózva a saját elefántcsonttornyukba, mindebből semmit sem vettek észre.
Később, amikor a véletlennek, na meg egy újabb elnöki botránynak köszönhetően váratlanul mégis megnyílik az út az üstökös felrobbantása előtt, úgy tűnik, a világ a legutolsó pillanatban megint kap egy esélyt a megmenekülésre. Csakhogy egy ilyen döntés manapság már nem egyszerű dolog: míg régebben elegendő volt a kockára tett emberéletek számát mérlegelni, addig napjainkban, az egyre erősödő techcégek korában már nem lehet figyelmen kívül hagyni egy másik tényezőt, a lehetséges profitot sem. Így hát amikor színre lép a világot behálózó cégbirodalom vezetője, aki a saját kapzsiságát és hataloméhségét több-kevesebb sikerrel próbálja az emberiség egyetemes jótevőjének álcája mögé rejteni, már kezdhetünk gyanakodni, hogy ez a világmegmentés talán mégsem lesz olyan egyszerű, mint gondoltuk.
Pedig nekik tényleg mindenük megvolt
Hiába a vicces jelenetek sora, a Ne nézz fel!-t nézve a legtöbben valószínűleg nem éreztünk kitörő jókedvet. Ez pedig részben annak köszönhető, hogy a filmben egy olyan világot látunk viszont, aminek a legtöbb eleme fájdalmasan ismerős. Legyen szó akár dróton rángatott, szavazatokat hajhászó politikusokról, a nők megítéléséről és a velük szembeni elvárásokról, a nyugtatókon élő középosztályról, az álhírekről és a tudomány tagadásáról, a végtelen mennyiségű influenszerről, vagy a megalomán, a földi élet kihalását egyszerűen dollárra váltó cégvezetőről, aki cégének adatvezérelt technológiája révén igyekszik még több és több befolyásra szert tenni. Ez utóbbi egyébként meglepően jól működik a film során, csupán egyetlenegyszer fordul vele elő, hogy téved…
Előkerül tehát nagyjából minden, ami miatt a nyugati társadalmakat kritizálni lehet, de a legnehezebb talán mégis azzal szembesülni, hogy ennek a társadalomnak valóban mindene megvolt ahhoz, hogy egy mindenki számára jobb és élhetőbb világot teremtsen, ami képes szembenézni még egy olyan fenyegetéssel is, amit egy hatalmas üstökös jelent. Csakhogy hiába a minden korábbinál nagyobb jólét és fejlettség, ha cserébe hagyjuk elveszni a társadalomba vetett bizalmat és azt az érzést, hogy egy közösség részeként jobbak az esélyeink a túlélésre. Így pedig még egy akkora sokk sem lesz képes elfeledtetni az emberekkel a megosztottságot, amekkorát egy bolygópusztító aszteroida becsapódása jelent.
Kérdés persze, hogy a film üzenete célba ér-e egyáltalán, és lehet-e még bármilyen hatást elérni az emberek sokkolásával, vagy esetleg erősebb lesz a megkönnyebbülés, amit a film végén érzünk, amikor nyugtázzuk magunkban, hogy mekkora szerencse, hogy mindez nem a valóságban történik. Hiába gondoljuk ugyanis, hogy az emberek cinizmusa, tájékozatlansága vagy éppenséggel butasága az, ami veszélybe sodor bennünket, a legjellemzőbb emberi vonás mégiscsak a közömbösség. A közömbös embereket pedig leginkább az zavarja, ha valaki vagy valami meg akarja változtatni az ő kényelmes életüket. Ahogy a filmben is elhangzik: túl sok itt a vita, inkább legyen béke. Egyszóval, kedves olvasó, ha nem vagy felkészülve a kellemetlen igazságra, inkább ne nézz fel!
