Valószínűleg mindenki nézett már fel az éjszakai égboltra ismert csillagképek után kutatva. És talán még az áltudományok legharciasabb ellenzői is eltűnődtek azon, merre található a saját csillagképük. A bejegyzés közzétételekor lassacskán véget ér a Nyilas csillagjegy ideje, következésképp, ha az utóbbi hetekben ünnepelted a születésnapodat, akkor valami köze kell, hogy legyen az azonos nevű csillagképhez. Vagy nem. Egész nagy valószínűséggel a Nap nem is a Nyilas csillagképben tartózkodott, amikor születtél, hanem egy egészen elhanyagolt csillagképben, az Ophiuchusban, avagy magyarul a Kígyótartóban. De az meg micsoda, és akkor meg mi értelme ennek az egésznek? Elöljáróban annyit, hogy nem sok, viszont ennek okán göngyölítsük fel, hogy akkor mégis mindez honnan ered, és mit érdemes tudni erről a konstellációról!
A Kígyótartó (Ophiuchus) csillagkép ábrázolása. (Forrás: Stellarium)
Habár az égbolton hivatalosan 88 csillagképet tartunk számon, ebből csak az állatövi tizenkettőt ismeri legtöbbünk. És még mielőtt nagyon belekavarodnánk az elnevezésekbe tisztázzuk, hogy az állatövi csillagkép és az állatövi csillagjegy fogalma nem egy és ugyanaz, habár kétség kívül van közük egymáshoz. Előbbi a csillagászatnak, mint természettudománynak – vagy idegen szóval asztronómiának – a fogalma, míg utóbbi az asztrológia vagy más néven csillagjóslás kifejezése. Az állatövi csillagképek a Nap egy év alatt égen bejárt teljes körütjába – az úgynevezett ekliptikába – eső csillagképeket takarja. Az állatövi csillagjegyek pedig Babilonból származnak, amelyek a fent említett ekliptika tizenkét egyenlő részre való, félig-meddig önkényes felosztásából erednek, és neveik az állatövi csillagképek által ihletve ugyanazok is, mint az állatövi csillagképeké.
A tizenkét állatövi csillagjegy már a középkorban is fontosa már a középkorban is fontosnak számított és a legtöbb csillagászati óraszerkezeten megjelent.
Hogy ki milyen csillagjegyben született, az asztrológia szerint attól függ, hogy a Nap égi pályáján – ami természetesen nem a Nap tényleges mozgásából, hanem a Föld Nap körüli keringéséből ered – melyik csillagjegy szakaszán tartózkodott. Ez néha kissé eltér a Nap tényleges látóirányától, így olykor a szomszédos csillagképben látjuk, amelyik jegyében tartózkodik. Már csak ezért is felmerülhet a kérdés, hogy akkor milyen alapon is fogom megtalálni életem szerelmét, vagy fogom megnyerni a lottót, ha még csak az égi mechanika egyszerű törtvényeit sem hajlandó tiszteletben tartani az asztrológia? A szomorú tény, hogy az asztrológia egyelőre semmilyen tudományos értékű bizonyítékot nem tudott (ne szépítsük: nem is fog tudni) felmutatni állításai igazolására. Afféle apró bökkenő(k)re gonndolhatunk, mint hogy a csillagjóslás legtöbbször nem számol a tizenharmadik állatövi csillagképpel, az Ophiuchusszal vagy magyarul Kígyótartóval (ahogyan mellesleg a csillagképek különböző méretével, egyedi elhelyezkedésével, a Föld hosszú távú pekuliáris mozgásaival sem – ezek miatt találjuk a Napot néha a szomszédos csillagkép égterületén a megfelelő helyett).
Az állatövi (zodiákus) csillagképeket (zölddel) érinti a Nap éves útvonala az égbolton (ekliptika, sárgával).
De ha már az alapok tekintetében sem lehet hinni a horoszkópoknak, legalább azt illetően ad némi támpontot, hogy csillagjegyünket mikor NE keressük az égen: a születésnapunkon! Hiszen olyankor a Nap látszik abban az irányban – amibe NE nézzünk semmilyen körülmények közt, mert nem csak a csillagképünket nem fogjuk meglátni, hanem rossz esetben utána mást sem. Ebben a néhány hétben csillagképünk a Nappal együtt kel illetve nyugszik az égen, nappal pedig csillagokat egyébként sem tudunk megpillantani. Egy-két hónappal ezelőtt vagy ezután a közvetlen napnyugta után a nyugati illetve napkelte előtt a keleti horizonton pillanthatjuk meg a kérdéses csillagképet (meg nagyjából az év során bármikor az éjszaka bizonyos részében kivéve a kérdéses időszakot).
A csillagjegyek időszaka arra az időtartamra korlátozódik, amíg a Nap az adott csillagkép területén látszódik a Földről nézve.
E relatíve nagy területen elhelyezkedő csillagkép kijelölt területe (amit persze ugyanúgy önkényesen jelöltek ki) relatíve kis szakaszon metszi az ekliptikát, de még így is több időt tölt a Nap ebben az irányban, mint mondjuk a szomszédos Skorpióban. Nevezetesen november 30-án lép csillagunk a Kígyótartóba és december 17-én lép ki. Halványabb csillagai messze nem vonják magukra annyira a figyelmet a szomszédos területek látványosabb csillagképei.
A Kígyótartó (Ophiuchus) csillagkép lába is belóg a Nap égi útvonalába, az ún. ekliptikába, a Skórpió és a Nyilas között. (Forrás: Stellarium)
Ettől függetlenül az égterületen számos érdekesség található, bár ez a csillagkép szabadszemes vizuális észlelés szempontjából nem kifejezetten látványos. A Messier mélyég katalógus hat gömbhalmaza – öreg csillagcsoportosulások, amelyek a gravitáció évmilliárdokon át tartó gömbszimmetrikus formáló hatása miatt gömb alakot öltenek – rejlik itt (ezek az M9, M10, M12, M14, M19, M107), melyek 6,5 és 9 magnitúdó közti látszó fényességükkel bár szabad szemmel nem látszanak, de ideális jelöltek binokuláros vagy kistávcsöves megfigyelésre.
A több, mint 14.000 fényévre lévő M10 gömbhalmazban csillagok tízezrei találhatóak. (Forrás: Ron Brecher)
Itt található még az úgynevezett Barnard-csillag is, ami arról híres, hogy a Földről nézve ennek a csillagnak a legnagyobb a sajátmozgása (az égen ez mozdul el a leggyorsabban a többi, állni látszó csillaghoz képest), ugyanakkor 9,5 magnitúdós látszó fényessége közel sem elég a szabadszemes megfigyeléshez. Ezen felül a ρ Ophiuchi csillag körüli hideg molekulafelhő is pompásan fest, ahogyan Tóth Gábor, magyar asztrofotós Namíbiában készült alábbi felvételén is láthatjuk.
A Rho Ophiuchi sötét molekula- és porfelhői; tőle jobb az Antares vörös óriás narancssárga fénye. A hátteret alkotó szemcsék nem a képalkotás közbeni zaj, hanem a Tejútrendszer egyedi csillagai. (Forrás: Tóth Gábor)
A csillagkép mitológiai háttere igen bizonytalan, mert habár nincs kifejezett utalás rá a klasszikus görög érák idejéről, ugyanakkor a babiloni kultúra egy ülő istenséget vélt felfedezni a kérdéses területen. Később alakult át a szemlélet, miszerint az említett istenség a sumér vidékekről ismert ember felsőtestű, kígyó alsótestű Nirah, ami végül a csillagképek egységesítésére átalakult Kígyótartóvá.
A Kígyótartó csillagainak (mellettük az arab elnevezésük), valamint a csillagkép területén található gömbhalmazok pozíciói.
És miért nem került az állatövi csillagjegyek közé? Talán rossz ómennek tartották, talán túl jelentéktelennek vélték vagy csak ragaszkodni akartak a (hold)hónapok diktálta 12-es számhoz. Egy biztos, hogy így semmiképp sem lehet a csillagjegyünk Kígyótartó, habár néhány modern csillagjós igyekszik bevezetni az asztrológia rendszerébe. Ugyanakkor talán egy jótékony hatása is van az asztrológiának, hogy ha már a tantervekben nem szerepel túl sok csillagászat, akkor is találkozhatunk a hétköznapokban égi vonatkozású dolgokkal, ha mindennapjainkban egyébként egyáltalán nem töltenek be semmilyen szerepet, akkor is felkelthetik érdeklődésünket valós csillagászati jelenségek iránt, és elindulhatunk a természettudományos megismerés kalandos útján.
Ha tetszett a bejegyzés, látogass el a Csillagvizsgáló Facebook oldalára is, ahol napi rendszerességgel találhatsz csillagászati és űrkutatási híreket, látványos felvételeket és egyéb aktualitásokat – tudományról és science fiction-ről egyaránt.