Van-e vége a történelemnek? És ha igen, mi következik utána? A legtöbben el se tudjuk képzelni, hogy a korszak, amiben élünk, egyszer majd véget ér. Az elmúlt pár ezer év, illetve a sci-fi- irodalom ezzel szemben kifogyhatatlan forrása a nagy birodalmak felemelkedéséről és bukásáról szóló történeteknek. A siker hozzávalói általában valamilyen technológiai vagy nyersanyagbeli fölény, egy felkészült, karizmatikus vezető és persze a szerencse. És van még valami, amit a sci-fi műfaja egy kicsit mostohán kezel: a lehető legmélyebb, néha már vallásos meggyőződés. Annak, aki egy új világot akar teremteni egy régi helyén, feltétel nélkül hinnie kell valamiben, és ezt a hitet át kell tudnia adni a követőinek is. Ez a „valami” tetszés szerint megválasztható: van, amikor már az is elég, ha az ember az állandóságba vetett hitét cseréli le a tudomány kiszámíthatóságára.
Ajánló az Isaac Asimov regényei alapján készült Alapítvány sorozathoz, Vendégszerző tollából.
Klasszikusokkal csak óvatosan
Jól ismert történeteket feldolgozni vagy éppen továbbírni mindig is népszerű témának számított. A legtöbb klasszikus nem kerülheti el, hogy valamilyen újragondolt formában ne találkozzunk vele. Ha pedig meg kéne nevezni egyet a sci-fi-irodalom klasszikusai közül, akkor Asimov Alapítvány-regénysorozata egész biztosan szerepelne a jelöltek között. Nem csoda hát, hogy sokan és sokszor próbálkoztak már a könyvek megfilmesítésével. Csakhogy az Alapítvány nem adja könnyen magát. A történet néha túl hétköznapi, máshol viszont túlságosan „nagyívű” ahhoz, hogy filmen jól mutasson. Sőt, az embernek egyszer-kétszer az az érzése, hogy el is vesztette a fonalat: sztori helyett csak hosszadalmas párbeszédek követik egymást, amiknek a jelentőségét sem olyan egyszerű megfejteni. Ezen kívül hiányoznak az igazi, rendes főszereplők, akikhez kötődhet az ember, és akiknek szurkolhat. Helyettük csak epizódszereplőket kapunk, akiknek a feladata abból áll, hogy felbukkannak a megfelelő helyen és időben, hogy a megfelelő képességek birtokában visszatereljék az eseményeket a megfelelő vágányra, amikor azok már éppen készülnek kisiklani egy-egy újabb krízis következményeként.
Az Alapítvány-könyvekből filmet készíteni ezért elég kockázatos vállalkozás, de ez nem jelenti azt, hogy ne próbálkoznának meg vele újra és újra. A legutóbbi kísérlet az Apple TV-nél született meg egy tízrészes sorozat formájában. Ahogy várni lehetett, ez a változat is eléggé megosztja a nézőit, van viszont benne pár olyan új elem, ami az eredeti történetben nem kapott nagy hangsúlyt. Miközben Asimov írásaiban a tudomány törvényszerűségeinek megkerülhetetlensége áll a középpontban, addig itt azt is látjuk, hogy mekkora szerepet játszanak a nagy történelmi fordulatok alakításában az egyes emberek saját meggyőződései vagy éppen kétségei.
Élvezd a békét… amíg tart
A történet legelején egyből kapunk egy gyors bepillantást abba, hogy hogyan is nézhet ki egy „történelem utáni” világ. A Galaktikus Birodalom, és főleg annak központja, a Trantor bolygó több ezer év után elérkezett arra a pontra, amikor egész egyszerűen már nincs szükség változásokra, vagyis minden pont úgy jó, ahogy van. A birodalom polgárainak már semmi más dolga nem maradt, mint hogy tiszteletben tartsák és élvezzék a békét, amit a Birodalom és főleg annak vezetői hoztak el számukra.
Csakhogy az örök békéről egy idő után kiderül, hogy nem is annyira örök, mint elsőre látszott, és semmiképpen sem hoz magával általános elégedettséget. A birodalom peremén élő népek, akik között már eleve folyamatos az ellenségeskedés, mintha valahogy kevésbé lennének egyenlőek a gazdagabb bolygók polgáraihoz képest. Idővel azután világossá válik, hogy ennek a rendszernek kizárólag egy célja van, önmaga fenntartása. A fejlődés helyét átvette a stagnálás. A stagnálás legerősebb szimbóluma pedig nem más, mint a birodalom vezetése, ami egy úgynevezett genetikus dinasztia kezében van. Ez azt jelenti, hogy évszázadokon keresztül ugyanannak a múltbeli uralkodónak a klónjai tartják kezükben a hatalmat, így garantálva azt, hogy a birodalom az örökkévalóságig ugyanabba az irányba haladjon.
A rendszer fenntartása mint egyetlen cél azonban lehetetlenné teszi azt, hogy a galaxis alkalmazkodni tudjon bármilyen új vagy váratlan helyzethez. Így, bár a birodalom még erősnek látszik, valójában már most elveszítette a fennmaradásért folytatott harcot, ahogy erre egy Hari Seldon nevű matematikus a statisztika, vagy ahogy ő nevezi, a pszichohistória segítségével rámutat. A kérdés pedig ezek után már csak annyi, hogy mi következik majd a bukás után.
Ki miben hisz
A pszichohistória alapja, hogy miközben az egyes emberek viselkedése megjósolhatatlan, addig a nagy tömegeké már igenis kiszámítható. Ezzel együtt, vagy épp ennek ellenére az Alapítvány első évadában nagyon nagy hangsúlyt kap az egyes szereplők saját meggyőződése. Hari Seldon például annyira mélyen hisz a tudományban és a segítségével kiszámított jövőben, hogy ezért nemcsak hajlandó szembeszállni az egész birodalommal, hanem még a legjobb barátjából is gyilkost csinál (és ha valaki esetleg úgy érezné, hogy ezzel óriási szpojlert árultunk el, nos, ez még csak a jéghegy igen korai csúcsa). Ugyanez a meggyőződés segít rávenni a követőit, hogy Seldonnal együtt száműzetésbe vonuljanak a mindentől távoli és kietlen Terminus bolygóra. Később, amikor a Terminuson létrehozott Alapítvány telepeseit megtámadják, az őket vezető Salvor Hardinnak az ad erőt megfordítani egy látszólag már teljesen vesztes helyzetet, hogy tökéletesen bízik az előre kiszámított jövőben, ami szerint nekik kell győzniük.
Látunk példát az ellenkező esetre is, amikor valaki kételkedni kezd a korábbi meggyőződésében. Ez történik a Galaktikus Birodalom élén álló uralkodóval, aki sokáig megingathatatlanul hisz abban, hogy a birodalom erejét a változatlanság és az azt biztosító genetikus dinasztia adja. A gondolat, hogy ez talán mégsem így van, csak az utódja halálakor merül fel benne, ami rádöbbenti őt arra, hogy a saját és a többi klón létezése talán mégsem csak a birodalom fennmaradásáról szól.
Egy még ennél is érdekesebb eleme a történetnek a különböző vallások szerepeltetése, amik így vagy úgy, de mindig valamilyen dilemma elé állítják a követőjüket. Ott van például az egyik főszereplő, Gaal Dornick, egy kivételesen tehetséges matematikus, akinek a szülőbolygóján halálos bűnnek számít bármilyen tudománnyal foglalkozni. Vagy Demerzel, egy android, akit az uralkodó tanácsadójaként arra programoztak, hogy mindenben segítse a klónozott dinasztia fennmaradását, miközben ő egy, a folyamatos megújulást és újjászületést hirdető vallás követőjeként igyekszik megtalálni a létezése értelmét. A történet egy-egy pontján végül Dornick és Demerzel is arra kényszerülnek, hogy válasszanak a vallásuk és a „hivatásuk” között.
Akkor most kiszámítható a jövő vagy sem?
Az ötlet, hogy a statisztika és a nagy tömegek viselkedésének elemzése segíthet előrevetíteni, hogy mit hoz a jövő, a legtöbb emberben valószínűleg nagy lelkesedést vált ki. Csakhogy, ahogy az Alapítványnak ebben az új változatában is láthatjuk, sokszor még a múltbeli eseményekkel kapcsolatban sincs meg az egyetértés, nemhogy a jövő értelmezéséről. A galaxis peremén egymással évszázadok óta hadban álló anakreóni és thespisi nép például már abban sem ért egyet, hogy mi miatt tört ki köztük a háború, csak abban biztosak mind a ketten, hogy a másik volt az, aki először visszaütött. Ahogy hallhatjuk is az egyik részben: a történelem nem tények, hanem narratívák sorozata.
Szép lassan az is kiderül, hogy az előre kiszámolt jövő is magyarázatra és korrigálásra szorul itt-ott. Seldonnak úgy kell meggyőznie követőit arról, hogy a pszichohistória működik, hogy közben már a kezdet kezdetén beavatkozik az események alakulásába, nehogy a terve és az Alapítvány sorsa félrecsússzon már azelőtt, mielőtt igazán elkezdődhetett volna. Az évad vége felé Seldon azt is megosztja a Terminus lakóival, hogy mi az Alapítvány igazi célja. Az eredeti magyarázattal ellentétben ugyanis a telepesek feladata nem csupán annyi, hogy megőrizzék a galaxisban az évezredek alatt felhalmozott tudást, hanem hogy lerakják egy jövőbeli második birodalom alapjait is. Ekkorra viszont számunkra már az is kiderült, hogy Seldon tervei között szerepel egy mindenki elől eltitkolt második alapítvány létrehozása is, már ha hinni lehet ezeknek a terveknek.
Végignézve az első évadot azt mondhatjuk, hogy bár a tömegek viselkedésének és a társadalom alakulásának a kiszámítása nem elképzelhetetlen dolog, de a nagy változások mégis legtöbbször konkrét emberekhez kötődnek. Vajon biztosak lehetünk abban, hogy minden ilyen esetben kéznél lesz majd a megfelelő ember? Vagy ha ő éppen nem is, lesz majd olyan, aki képes korrigálni a félresiklani készülő történéseket?
Ha tetszett a bejegyzés, látogass el a Csillagvizsgáló Facebook oldalára is, ahol rendszeresen találhatsz csillagászati és űrkutatási híreket, látványos felvételeket és egyéb aktualitásokat – tudományról és science fictionről egyaránt.