Az elmúlt két hét csillagászati-űrkutatási hírei közül szemezgettünk. A “szabadszemes” üstökös már távolodik, az ég fényszennyezése egyre rosszabb, de legalább a James Webb Űrtávcső újra remekül működik és kijött egy új égboltfelmérés eredménye a Tejútrendszer több mint hárommilliárd csillagáról. Mindeközben pedig a Jupiter a kanyarban előzte a Szaturnuszt hold-számban.
𝗔 𝗸𝗼𝗿𝗮́𝗯𝗯𝗮𝗻 𝗳𝗲𝗹𝘁𝗲́𝘁𝗲𝗹𝗲𝘇𝗲𝘁𝘁𝗻𝗲́𝗹 𝗴𝘆𝗼𝗿𝘀𝗮𝗯𝗯𝗮𝗻 𝗻𝗼̋ 𝗮 𝗳𝗲́𝗻𝘆𝘀𝘇𝗲𝗻𝗻𝘆𝗲𝘇𝗲́𝘀
A 2010-es években az elsősorban műholdas megfigyelésekre épülő becslések évi ~2%-os emelkedést mutattak a mesterséges fénykibocsátásban, aminek egyenes következménye az éjszakai égbolt háttérfényességének emelkedése. A szóródó fény, amely nem csak a teleüléseken, hanem azoktól meglepően távolra is eljut, nem csak a csillagászati objektumok megfigyelhetőségén rontja, hanem az éjszakai élővilágra is negatív hatással van.
A Globe at Night civil kutatási projekt (citizen science) résztvevői klasszikus csillagszámolással igyekeznek felmérni, hogy miként változik az állandó fényességű objektumok láthatósága. A sok éves, nagymintás adataik alapján úgy tűnik, hogy a tendencia sokkal gyorsabb, mint azt korábban gondolták, az égbolt háttérfényességének átlagos romlás ugyanis megközelíti az évi 10%-kot! A nagy különbség annak tudható be, hogy bár első ránézésre pontatlannak tűnhet a csillagszámolgatás, valójában pontosabban és közvetlenebb módon méri a szórt fény hatását mint a műholdak, amelyek például jóval kevésbé érzékenyek a kék fényre – márpedig a LED-forradalom óta a fényszennyezés növekménye javarészt ezen a hullámhossztartományon jelentkezik.
𝗧𝗼̈𝗯𝗯 𝗺𝗶𝗻𝘁 𝗸𝗲́𝘁 𝗺𝗶𝗹𝗹𝗶𝗮́𝗿𝗱 𝗰𝘀𝗶𝗹𝗹𝗮𝗴
2017 után a napokban jelent meg a Dark Energy Camera Plane Survey (DECaPS) égboltfelmérő program második adatközlése. Nagy számok következnek: a projekt az évek során nettó 260 órát észlelt a chilei Cerro Tololo-n található négy méteres Blanco teleszkóppal, a 21400 felvételen pedig az algoritmusok 3,22 milliárd objektumot azonosítottak. Ez utóbbi szám kétharmada csillag, amelyek galaxisunk, a Tejútrendszer korongjában találhatóak – ennek egy részét térképezte fel 130 fok hosszúságban (lásd a felső képre kattintva) a felmérés, a Dark Energy Camera detektornak köszönhetően kivételes felbontással és mélységgel. Az eredmények elsősorban a Galaxis morfológiája és fejlődése, valamint sztellárstatisztikai szempontból fontosak, de az egyes felvételek látványnak sem utolsók: az alábbi képen több százezer csillag zsúfolódik össze, néhány fényes kék és vörös csillag mellett pedig sötét porsávok tűnnek ki a tömegből.
𝗧𝗼𝘃𝗮𝗿𝗼𝗯𝗼𝗴𝗼́ 𝗮𝘀𝘇𝘁𝗲𝗿𝗼𝗶𝗱𝗮 „𝘀𝘂́𝗿𝗼𝗹𝘁𝗮” 𝗮 𝗙𝗼̈𝗹𝗱𝗲𝘁
Magyar idő szerint január 27-én 1:28-kor járt legközelebb bolygónk felszínéhez a 2023 BU jelű aszteroida, amely 3600 km-re volt ekkor Dél Amerika déli csücskétől (összehasonlításul: a Föld sugara 6371 km, a légkör vastagsága kb. 100 km). A 2023 BU előzetesen úgy került be a hírekbe, mint a minden idők legközelebb elhaladó (tehát nem-becsapódó) aszteroidája; valójában azonban csak negyedik a sorban a 2020 VT4 (368 km távolságban a Föld felszínétől), a 2020 QG (2929 km) és a 2021 UA1 (3049 km) után. Ezek természetesen csak azok az objektumok, amelyeket észrevettünk, és ahogy az évszámokból is látszik, mind a közelmúlt felfedezései – az észlelési hatékonyságunk tehát dinamikusan fejlődik, de még bőven van hová. A 2023 BU-t is mindössze csak öt nappal a földközelsége előtt fedezte fel Gennagyíj Boriszov amatőrcsillagász (ő találta meg 2019-ben a második intersztelláris eredetű üstököst, a 2I/Borisov-ot is).
Ha a szikla el is találta volna a Földet, akkor sem kellett volna aggódnunk: a becsült mérete 4-8 méter közé tehető, amivel elmarad a 2013. februári cseljabinszki meteortól is. A tíz évvel ezelőtti, kb. busz méretű szikla több tíz km-es magasságban robbant darabokra a légköri súrlódás következtében. Akkor elsősorban a lökéshullám nyomán szétrepülő üvegszilánkok sebesítettek meg több száz embert az orosz városban.
A bolygók királya újra a holdak királya
A Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) illetékes szerve, a Minor Planet Center (MPI) hivatalosan publikálta a Jupiter 12 új holdjának paramétereit. Az óriásbolygó kísérői természetesen nem újonnan keletkeztek, pusztán a Scott Sheppard (Carnegie Institute for Science) vezette kutatócsoport utóbbi években folytatott megfigyelései tették lehetővé a felfedezésüket. Az új holdakkal együtt 92-re nőtt a Jupiter szatellitáinak száma, ezzel pedig (ismét) megelőzte az eddigi listavezető Szaturnuszt (83). A számok azonban egész biztosan tovább fognak nőni, a gyűrűs bolygó pedig valószínűleg vissza fogja venni az első helyet, a becslések szerint ugyanis legalább kétszer annyi néhány km-es holdacska rejtőzködik még a Szaturnusz körül, mint amennyi a Naprendszer össze többi bolygójánál.
Az alábbi képen a Jupiter és holdjainak (méretarányosan ábrázolt) pályái láthatóak. A négy nagy Galilei-hold mellett a 12 újonnan felfedezett hold pályáit élénkebb színnel tüntették fel. Utóbbiak közül is külön érdekes a Valetudo, ami „szembe megy a forgalommal” – valószínűleg egy megsemmisült nagyméretű prográd keringésű hold darabkája lehet.
Újra teljes értékű a James Web
Az utóbbi hetekben több üzemzavar is nehezítette a James Webb Űrtávcsövet felügyelő NASA-mérnökök munkáját, de január 31-től ismét minden műszer rendelkezésre áll. Legutóbb a NIRISS (Near Infrared Imager and Slitless Spectrograph) detektort állították le január 15-én, miután többször is kommunikációs késlekedést tapasztaltak a NIRISS-nél. Mint kiderült, a problémát egy kozmikusrészecske-beütés eredményezte, amelynek nagy energiája zavart keltett a spektrográf áramköreiben. A lehetőségek elemzése után végül a mérnökök a NIRISS óvatos újraindítása mellett döntöttek, amelyet követően helyre állt a rend (igen, elsőre viccesnek tűnhet a “próbálta már újraindítani?”-helyzet, de másfél millió km-es távolságból nem triviális rebootolni egy ultraérzékeny, sokmillió dolláros detektort).
Ezt megelőzően december elején volt szoftveres probléma a James Webb iránytartásával, szeptemberben pedig a Mid-Infrared Instrument kapott pihenőt pár napra, amikor a kelleténél erősebb súrlódás érte az egyik mechanikus alkatrészt. Mindeddig (a várakozásoknak megfelelően) sikerült minden problémát távolról elhárítani – amire mondjuk nincs is más opció, lévén hogy a távcső közvetlen szervizelése még hosszú évekig egészen biztosan nem lesz megoldható.
Távolodik az üstökös, de a következő napokban még ez lesz a sláger
Február 1-én érte el földközelségét a C/2022 E3 (ZTF) üstökös. Ekkor 42 millió km-re járt, vizuális fényessége pedig 5.5 magnitúdó körül volt – vagyis, bár elvben szabad szemmel is megfigyelhető (sőt, egyesek látni is vélték), valójában erre csak tökéletes égbolt alól és tökéletes látással lett volna lehetőség. Innentől kezdődik a lassú, de folyamatos halványodás, ahogy az üstökös kimegy a Naprendszer távoli régióját alkotó Oort-felhőbe, hogy aztán 50.000 év múltán térjen vissza napközelbe. Azonban még jó darabig megfigyelhető lesz kisebb távcsövekkel, sőt, akár binokulárokkal is, így érdemes figyelni a következő napok időjárás előrejelzéseit.
A hosszú expozíciós asztrofotók mutatta zöldes színre (amelyet az üstökösmagból kiáramló szénmolekulák okoznak) senki se számítson, sőt, egy vadásztávcsővel az ion- és a porcsóva is rejtve marad. Ugyanakkor szépen kirajzolódik a szürkés pamacsra emlékeztető kóma, amelyet a néhány km-es jeges égitestről leszakadó gáz- és jégszemcsék alkotnak.
Érdemes keresőtérképek alapján vadászni a C/2022 E3-t, de vasárnap és hétfő este látványos útjelzőt is „kap” az üstökös, ekkor ugyanis a Szekeres csillagkép legfényesebb csillaga, a Capella mellett halad majd el.
Ha tetszett a bejegyzés, látogass el a Csillagvizsgáló Facebook oldalára is, ahol napi rendszerességgel találhatsz csillagászati és űrkutatási híreket, látványos felvételeket és egyéb aktualitásokat – tudományról és science fictionről egyaránt.