Az elmúlt hetekben csak úgy záporoztak az izgalmasabbnál izgalmasabb csillagászati hírek; a mostani válogatásba a Naprendszerre vonatkozó újdonságokat szedtem össze. Több mint reménykeltő üstökös-felfedezés, egy hányattatott sorsú Mars-rover, vénuszi vulkánok és egy fantasztikus gyűrűrendszer – na meg már megint a csillagközi eredetű Oumuamua.
Szuper-fényes üstökös érkezik jövőre
Érdemes komolyan számolni a C/2023 A3 jelű, vagy felfedezői után Tsuchinshan-ATLAS (előbbi egy kínai obszervatórium, utóbbi egy több helyszínről működő égboltfelmérő program) névre keresztelt üstökössel, amelyet idén januárban fedeztek fel, de utólag tavaly áprilisban készült felvételeken is azonosítottak. Az ily módon (~900 millió km-es távolsága ellenére is) nagy pontossággal meghatározott pályája közel hiperbolikus, vagyis a Naprendszer legkülső régiójából, az Oort-felhőből származhat.
Ami viszont igazán különlegessé teszi a Tsuchinshan-ATLAS üstököst, az a szerencsés Nap-Föld-üstökös elhelyezkedés 2024 őszén, amikor a jeges objektum bolygónk közelében halad el (kb. 70 millió km-re). Szabad szemmel jövő szeptemberben lehet majd először megpillantani az üstököst a Föld északi féltekéről, de még jobb lesz a helyzet októberben, amikor „átköltözik” a kora esti égboltra. Az üstökösök fényességbecslése elég sok bizonytalansággal jár, de még a pesszimistább számítások is 2-3 magnitúdós csúccsal kalkulálnak – ezzel a Tsuchinshan-ATLAS az utóbbi 27 év legfényesebb üstököse lesz hazánkból nézve!
Az optimista forgatókönyv pedig még látványosabb, -3 magnitúdós fényességgel számol: ebben az esetben még a most tündöklő Vénuszt is túlragyogná!
Sokat kell még várni az európai marsjáróra
Nem lehet állítani, hogy ideálisan alakult az eredetileg ExoMars néven induló, majd a DNS-sel kapcsolatos kutatásaival világhírűvé vált Rosalind Franlin után elnevezett rover eddigi pályafutása. Az Eupai Űrügynökség először a tesztmisszióként is funkcionáló előfutár, a Schiaparelli leszállóegység elvesztése miatt kényszerült a projekt technikai felülvizsgálatára, majd a pandémia miatt vált lehetetlenné a 2020-as indítási ablak elérése. Legutóbb tavaly ősszel indulhatott volna útjára a rover a Mars felé egy orosz Proton rakétával – a korábban bevezetett szankciók mellett az ESA minden közös misszióját felfüggesztette a Roszkozmosszal.
Az állandó halasztások nyomán azonban az ESA nem kaszálta el a szinte kész rovert, inkább előre menekült az űrügynökség és új célokat tűztek ki a fejlesztésekben. A meghosszabbított fejlesztési idő azonban új költségeket is jelentett – ezen a téren végre jó híreket közöltek a napokban, ebből a célból az ESA irányítótestülete ugyanis 500 millió eurót különített el a következő három évre. További újdonság, hogy a NASA is aktívan részt fog vállalni küldetésben, mind anyagilag, mind pedig technológiai téren (pl. leszállóegység építése).
A rossz hír, hogy a tervek szerint csak 2028 októberében örvendhetünk majd a Rosalind Franklin indításának, ráadásul a rover egy „késleltetett” pályán fog megérkezni, és csak két évvel később áll majd készen a landolásra.
Újabb természetes magyarázat az Oumuamua-ra
A 2017-ben megfigyelt Oumuamua kisbolygó (üstökös?) nem csak azzal került az érdeklődés középpontjába, hogy ez volt az első, bizonyítottan intersztelláris eredetű objektum, hanem azért is, mert a Naptól távolodva nem-gravitációs gyorsulást (pontosabban a vártnál lassabb lassulást) mutatott. Az üstökösökre jellemző viselkedés ugyanakkor nem járt kómát vagy csóvát okozó kitörésekkel, ez a nehezen magyarázható jelenség pedig táptalajt adott az extrém spekulációknak – többek között Avi Loeb űrhajó-elméletének. Időközben találtak már természetes magyarázatot is az Oumuamua gyorsulására (nagy mennyiségű nitrogénjég esetén a kitörések megtörténhettek, de nem látthattuk ezeket), új megfigyelési adatok híján azonban még sokáig nem fogunk tudni teljes bizonyosággal választ adni a kérdésre.
Így is figyelemre méltó elméleti kutatómunka jelent meg a közelmúltban a Nature hasábjain, amely során a kutatók kimutatták, hogy molekuláris hidrogéngáz is felelős lehet a gyorsító hatásért. Az Oumuamua-t ugyanis a csillagközi térben tett útja során egészen bizonyosan nagy erősségű kozmikus sugárzás érte, ami a jeges objektum mélyére hatolva is képes szétszedni a vízjég molekuláit. Az így keletkezett molekuláris hidrogén a napfény melegítő hatására – gyors és erőteljes kitörések helyett – lassan gázolog ki, ami csak gyenge, de az Oumuamua viszonylag kis mérete miatt elégséges gyorsítást eredményez. A ritkás hidrogéngáz pedig magyarázatot kínál arra, hogy miért nem figyelhettünk meg üstököscsóvát.
Vénuszi vulkánok
A közelmúltban több jelentős planetológiai eredményt is bemutattak a Vénusz bolygóval kapcsolatban, amelyekben közös, hogy a működését közel harminc éve befejező Magellan (NASA) megfigyeléseire alapultak. Az 1990 októberétől négy éven keresztül a Vénusz körül keringő űrszonda radaros mérései alapján ismerjük a bolygó felszíni formáit, amelyeket a rendkívül sűrű atmoszféra elrejt a látható fény hullámhosszain. Hasonló felmérés azóta sem készült a Vénuszról (sőt, jelenleg is csak egy űrszonda, a japán Akatsuki teljesít szolgálatot a bolygónál), így érthető, miért is érdemes mind a mai napig újra elővenni a Magellan felvételeit.
Az újbóli elemzésének köszönhetően készült el az eddigi legteljesebb felmérés a Vénusz vulkánjairól. Az alábbi térkép nem is szorul különösebb magyarázatra, a felmerülő kérdések azonban annál inkább. A minta 99%-t kitevő kisebb (átmérőjük < 5 km) vulkánok ugyanis nem (törés)vonalak mentén csoportosulnak, mint a Földön, hanem egy-egy régióban szinte mindenhol megtalálhatóak. Igaz, ismereteink szerint a Vénuszon nincs is jelentős tektonikai aktivitás – legalábbis jelenleg.
Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne lehetnének aktív vulkánok, amelyekre már eddig mutatkoztak közvetett bizonyítékok (pl. erős villámok detektálása). A Magellan radar-térképeinek egy másik elemzése egyértelmű felszíni változásokat talált az egyik vulkán közelében, amelyet az űrszonda néhány nap különbséggel kétszer is észlelt. A későbbi felvételen egyszerre tágult ki az egyik vulkanikus kürtő, és jelent meg mellette egy új, simább felszíni réteg, valószínűsíthetően a lávafolyás eredményeként.
Lélegzetelállító gyűrűk az Uránusztól
Újabb naprendszerbeli bolygóval bővült a James Webb űrtávcső portfóliója: a Jupiter, a Mars és a Neptunusz után most a közelebbi jégóriásról, az Uránuszról készült remek felvétel. A Voyager 2 1986-os közelrepülése óta ismert, hogy ez a bolygó is rendelkezik a Szaturnuszéhoz hasonló, ám jóval vékonyabb gyűrűrendszerrel, az elmúlt 37 évben azonban (a Keck távcsövek adaptív optikájával) éppen csak hogy képesek voltunk megpillantani a főként jégszemcsékből álló koncentrikus köröket. Most azonban soha nem látott pompájukban tündökölnek, az Uránusz különleges tengelyferdesége révén (szinte a keringés síkjába esik) ráadásul a gyűrűrendszerre lapjára láthatunk rá. Utóbbi mellett a képen különösen fényesek a bolygó felső légkörében tanyázó felhők, ezekben szintén a jégszemcsék verik vissza nagy hatásfokkal a Napból érkező infravörös sugarakat.
Az alábbi kép két szűrőben (1.4 és 3 mikronon), mindössze 12 perces expozícióval(!) készült felvételek ötvözetéből született, és még csak esztétikai célokat szolgál. A további mérések elsősorban az Uránusz légköri változásaira fognak fókuszálni, ahogy a bolygó a jelenlegi „késő tavaszi” időszakából 2028-ra eléri a „nyarat” – már amennyire lehet nyárról beszélni 2,7 milliárd km-re a Naptól.
Ha tetszett a bejegyzés, látogass el a Csillagvizsgáló Facebook oldalára is, ahol napi rendszerességgel találhatsz csillagászati és űrkutatási híreket, látványos felvételeket és egyéb aktualitásokat – tudományról és science fictionről egyaránt.