Vannak kérdések, amiket egyikünk sem hall szívesen. Olyanok, mint például a “Mi leszel, ha nagy leszel?”, az “Ugye kihúztad a vasalót?” vagy a “Mit főzzünk a hétvégén?”. A népszerűtlen dilemmák sorában biztos helye van annak, hogy “Vajon egy világháború megállítása elég indok arra, hogy bevessük az első olyan fegyvert, ami képes elpusztítani az emberiséget?”. Azt, hogy 1945. augusztus elején erre a kérdésre milyen válasz született, bármelyik történelemkönyvből megtudhatjuk. Az Oppenheimer nem is erről szól. Hanem arról, hogy vajon szükségünk van-e olyan fegyverekre, amikkel akár az egész világot elpusztíthatjuk. Ez az a kérdés, amire 78 éve nem sikerül megtalálni a választ.

Filmbemutató (és nem kritika) Vendégszerző tollából, ami FIGYELEM: nyomokban spoliereket tartalmaz. (És nem, ezzel nem a bomba felrobbantására célzunk.)

Miért épít valaki tömegpusztító fegyvert?

Yuval Noah Harari történész szerint az elmúlt 500 év legjelentősebb pillanata 1945. július 16-án kaliforniai idő szerint reggel 5 óra 29 perc 45 másodperckor következett be, amikor a Manhattan-terv keretében végrehajtották az első sikeres atomrobbantást. Ettől kezdve ugyanis az emberi faj már nemcsak arra volt képes, hogy megváltoztassa a történelem menetét, hanem arra is, hogy véget vessen neki. De nemcsak a világ volt az, ami abban a pillanatban egyszer és mindenkorra megváltozott, hanem a projekt résztvevőinek az élete is, különösen igazgatóé, Robert Oppenheimeré.

A 20. század eleje a fizikában a kvantummechanika megalapozásának időszaka volt, amikor kis túlzással bárki, aki érdeklődött az elemi részecskék iránt, és csak egy kicsit is értett a matematikához, alapvető felfedezésekkel járulhatott hozzá a világ megismeréséhez. Sőt, ahogy a filmbeli Einstein és Oppenheimer példáján láthatjuk, az utóbbira nem is volt akkora szükség…

Oppenheimer azonban nem fizikus volt, hanem vegyész, ennek megfelelően az ismertséghez vezető útjai is kacskaringósabb volt valamivel, mint a kortársaié. Néhány, laborban elvesztegetett év után végül Max Bornnal közösen elkészítették a filmben egyszerűen csak “molekulákról szóló dolgozatnak” nevezett Born-Oppenheimer közelítést, ami nem más, mint a kvantumkémia megalapozása, és annak a lehetővé tétele, hogy az odáig csak elemi részecskékre alkalmazott kvantummechanikát többatomos molekulákra is alkalmazni lehessen.

Az, hogy ezek után Oppenheimer miként lett a Manhattan-projekt igazgatója, a filmet nézve egészen jól végigkövethető. De vajon mi lehetett az oka annak, hogy valaki, aki egész addigi életében a világ megismerésével foglalkozott, akkora lelkesedéssel vetette bele magát egy tömegpusztító fegyver megépítésébe, mint ahogy ő tette? A magyarázatot valószínűleg ugyanott kell keresni, mint magáét a Manhattan-projektét: a náci Németországgal szembeni hátrány leküzdése és az attól való félelem, hogy ha a németek előbb érnek célba, akkor az az ő javukra dönti el a háborút, mindennél erősebb érvként szólt amellett, hogy az amerikai bombát mindenki más megelőzve kell megépíteni. De vajon fel is kell használni?

Mindig van újabb ellenség

A hazaszeretet és a német atomfegyvertől való félelem tehát elég volt ahhoz, hogy a Manhattan-terv beinduljon, és – legalábbis a filmben látottak alapján – innentől már minden haladt a maga útján. Mindössze azt kellett kivárni, hogy összegyűljön a megfelelő mennyiségű dúsított urán és plutónium, és közben megoldani pár olyan kérdést, hogy miként indítsák be a maghasadás láncreakcióját, vagy hogy komolyan kell-e tartani a láncreakció elszabadulásától és a légkör belobbanásától. A valóságban mindez persze egészen biztosan másként nézett ki, és ha van az Oppenheimernek gyenge pontja, akkor az pont az, hogy a technikai problémák közül csak nagyon keveset mutat be, és azokra is csak nagyon rövid időt szán, lásd például Enrico Fermi és Szilárd Leó villanásnyi jelenetét az első szabályozott hasadási reakcióról.

Így vagy úgy a projekt tehát haladt előre, és csak egyetlen akadály állhatott az útjába: az ellenség eltűnése. A német kapituláció volt az első alkalom, amikor a bomba építőiben komolyan felmerült a kérdés: miért is folytatjuk ezt az egészet? Ami egészen addig inkább csak megoldandó problémák sorozata volt, most egyszerre tényleg élet-halál kérdéssé vált, Oppenheimernek pedig először kellett szembenéznie az olyan kérdésekkel, hogy vajon kié is lesz ez a bomba, ha elkészül. És ha neki lesz még bármilyen beleszólása a sorsába, akkor vajon hogy dönt majd?

Fegyverek persze legtöbbször azért készülnek, hogy használják őket, megfelelő ellenség pedig mindig akad, ha szükség van rá. És ha egy fegyver nemcsak a háború lezárását gyorsítja fel, hanem elrettentésül szolgál az egész világ – de legfőképpen a kényszerű szövetséges Szovjetunió – számára, akkor ugyan mi szólna a bevetése ellen? Az “atombomba atyja” pedig úgy érezte, fellélegezhet: hiszen ő “csak” létrehozta a bombákat; arról, hogy ledobják őket az ellenség városaira, már valaki más döntött.

A háború vége csak a kezdet

Bármilyen furcsán hangzik is, a világháború, az atombomba megépítése és felrobbantása mind-mind csak díszlet a film valódi konfliktusának bemutatásához. Arról a párharcról van szó, amit Oppenheimer és Lewis Strauss, az Atomenergia Bizottság vezetője vívtak egymás ellen a háború befejezése után.

A második világháború után ugyanis – nem túl meglepő módon – nem az örök béke, hanem a hidegháború korszaka köszöntött be. A Szovjetunió, ahelyett, hogy visszarettent volna egy újabb háború lehetőségétől, megépítette a saját nukleáris fegyvereit, amire természetesen az Egyesült Államok is csak még nagyobb pusztító erő létrehozásával válaszolhatott. Főhősünk pedig a saját maga előtt is titkolt bűntudat súlyával a vállán minden befolyását latba vetve próbálta a világot jobb útra terelni, és elérni, hogy a nagyhatalmak az egymás torkára szorított kés helyett inkább tárgyalás útján próbálják fenntartani az épphogy csak kivívott békét. És bár a naivitás önmagában még nem bűn, Oppenheimer elkövette azt a hibát is, hogy nyilvánosan nevetségessé tette az Atomenergia Bizottság kissé paranoiás és nagyon-nagyon ambiciózus elnökét. Strauss pedig, részben a fegyverkezési vitában elfoglalt ellentétes álláspontjuk miatt, részben a nagy nyilvánosság előtt elszenvedett megaláztatás okán eldöntötte, hogy az atombomba atyjának ideje lejárt. Na persze ezt nem szó szerint kell érteni. A McCarthy-korszak boszorkányüldözéses légköre tökéletes hátteret biztosított ahhoz, hogy Amerikai hősét egy sötét, füstös szobában, egy szigorúan nem nyilvános “nem-tárgyaláson” vonják kérdőre a feltételezett kommunista múltja és egyéb, nemzetbiztonsági szempontból kérdéses tettei kapcsán.

A tét nem kicsi, Oppenheimer hitelessége és az egész addigi és jövőbeli pályafutásának megítélése múlik azon, hogy hogy végződik a vallatás meghallgatás. Ennek megfelelően pedig hősünk megkeresi a legjobb ügyvédet, legjobb tudása szerint felkészül a bizottság kérdéseire, majd belép a “tárgyalóterembe” és… feladja. Lépésről lépésre hagyja magát sarokba szorítani, míg végül rá kell jönnie, hogy már nincs hova hátrálni. Hiába igyekezett éveken keresztül kibújni a kérdések alól, és elrejtőzni a feltaláló szerepében, szembe kell néznie azzal, hogy vezető szerepet játszott az atombomba elkészítésében, és ezzel igenis hozzájárult az általa okozott pusztításhoz. Ahogy korábban a magánéletében, úgy most a munkájában is rá kell döbbennie, hogy “az ember nem követhet el bűnt úgy, hogy utána még mások sajnálatát is elvárja.”

A film végére pedig Oppenheimer is rájön, hogy bár a matematika nem tartozott Einstein erősségei közé, egy dologban nem tévedett: a nagy felhajtás, legyen szó díjakról, címlapfotókról vagy bizottsági meghallgatásokról, sose róla szólt, azt az emberek sose miatt rendezték, hanem csakis önmaguk miatt. Az ő feladata mindössze annyi volt, hogy saját magával elszámoljon.

Kinek lett igaza?

Itt az ideje visszatérni a bevezetőben feltett kérdéshez: tényleg szükségünk van újabb és újabb tömegpusztító fegyverek ahhoz, hogy biztosítsuk a békét a világban? Vajon kinek volt igaza? Robert Oppenheimernek, akit Hirosima és Nagaszaki rádöbbentett arra, hogy milyen vékony hajszál választ csak el bennünket attól, hogy véget vessünk az emberi civilizációnak? Szilárd Leónak és Einsteinnek, akik, miután a Rooseveltnek írt levelükkel gyakorlatilag elindították Amerikát az atombombához vezető úton, egész hátralévő életükben határozottan kiálltak a nukleáris fegyverkezés ellen? Vagy inkább Teller Edének, aki mindvégig következetesen kitartott a saját álláspontja mellett: a békéhez mindössze annyi kell, hogy a tied legyen a legerősebb fegyver?

Az atombomba megépítése és különösen a felhasználása mind a mai napig megosztó téma. Vajon tényleg sikerült általa hamarabb lezárni a háborút, és ezzel megkímélni milliónyi amerikai – és japán – életet? Vagy a Japán megadás már amúgy is a küszöbön állt, és az egész inkább csak egy erődemonstráció volt az egyébként szövetséges Szovjetunió számára? Mekkora esélye volt annak, hogy Németország megépíti a saját bombáját? Az nem kérdés, hogy Hitler kiadta a parancsot a fegyver megépítésére, de vajon a program vezetésével megbízott Werner Heisenberg és társai tényleg hajlandóak voltak teljesíteni azt? Vagy pedig megtettek minden tőlük telhetőt azért, hogy húzzák az időt és szabotálják a projektet?

Így vagy úgy, az atombomba végül elkészült és fel is használták. Az ezt követő újabb és újabb generációs nukleáris fegyverek, majd a Teller által megálmodott és elkészített hidrogénbomba viszont már egyértelműen az elrettentés és a nem felhasználás céljával született meg. És ha őszinték akarunk lenni, akkor úgy tűnik, hogy az egyre több, egyre halálosabb fegyver nem csak arra volt jó, hogy óvatossá tegye a szembenálló feleket, hanem arra is, hogy végleg megroppantsa az eleve gyenge lábakon álló szovjet gazdaságot, véget vetve ezzel a hidegháborúnak. Bármennyire kényelmetlen is tehát a gondolat, a 20. század második felének történelme mintha Tellert igazolná. De ez nem jelenti azt, hogy ez mindig így is marad.