Az esztendő végéhez közeledve mindenki összegez és toplistákat készít – így tesz a Csillagvizsgáló Blog is. Ebben a bejegyzésében 2023 legjelentősebb csillagászati és űrkutatási eredményeit, eseményeit, híreit gyűjtöttem össze, a 6-10. “helyezett” után immáron tényleg a legjelentősebbekre koncentrálva. Mivel a tudományos eredményeket igen nehéz (és persze felesleges is) rangsorolni, így természetesen mind a lista mezőnye, mind annak sorrendje teljesen szubjektív. A listára nem csak tudományos felfedezések és mérnöki sikerek, de látványos jelenségek és új rekordok is felkerültek – ha pedig valakinek hiányérzete lenne a tízes mezőnnyel kapcsolatban, ne mulassza el megosztani azt a blog Facebook-oldalán, vagy emailben.
5. Sikerek és kudarcok a Holdon
Az újabb emberes holdraszállásra még néhány évet várni kell, ám idén három próbálkozó is akadt, akik űrszondákkal tettek kísérletet az égi kísérőnkön való landolásra. Első hallásra egyszerűnek tűnhet ez a kihívás, de tudni kell, hogy ez a bravúr eddig mindössze az USA-nak, a Szovjetuniónak és Kínának jött össze, miközben féltucat nemzet missziója zárult sikertelenül az utóbbi években. Most sem indult túl jól a Hold gépesített meghódítása, hiszen előbb a japán iSpace cég Hakuto R szondája csapódott a felszínbe áprilisban, majd az orosz Luna–25-ös (az első holdmissziójuk a szovjet idők óta) járt hasonlóan augusztus 19-én.
Az indiai űrügynökség, az ISRO is már másodjára próbálkozott, ezúttal azonban sikerrel: a Chandrayaan–3 űrszonda még júliusban érkezett a Hold körüli pályájára, ahonnan a Vikram névre keresztelt leszállóegység augusztus 23-án ereszkedett le a felszínre. A lander modul és a belőle kigördülő Pragyan rover minden korábbi missziónál délebbre, vagyis a sarkkörhöz közel szállt le a Holdon, ahol a felszíni kőzeteket tanulmányozta. A különleges helyszín azonban a szondák élettartamát is erősen korlátozta, ugyanis a Vikram és a Pragyan is napelemtáblákkal nyert energiát működéséhez. A kevés besugárzás miatt nem sikerült meghosszabbítani a tervezett szűk kéthetes működési idejüket. Ám az ISRO így sem lehet elégedetlen, a sikeres landolással egy nagyon szűk elitklub tagjai lettek a modern kori űrversenyben.
4. (Túl) Korai és (túl) óriási galaxisok
A James Webb infravörös mérései az asztrofizika számos területére nyújtanak számunkra betekintést, sok esetben első alkalommal a történelem folyamán. A számos kulcsterület közül az egyik legfontosabb az időben és térben legtávolabbi galaxisok tanulmányozása, amelyek betekintést adnak a csillagok és a csillagközi gázfelhők fejlődéséről az Univerzum hajnalán.
A kutatók ezúttal már nem csak a hat galaxis távolságát és ezáltal korát tudták jól meghatározni (mindössze 5-700 millió évvel az ősrobbanás utáni állapotban voltak észlelhetőek), hanem a tömegüket is. Ez utóbbi pedig komoly meglepetést tartogatott, ugyanis a várt kis méretű bébigalaxisok helyett nagy tömegű óriásokat találtak. A korábbi feltételezésekhez képest kb. százszor nagyobb tömeg „állt össze” csillagok formájában ezeken a helyeken, ami már csak a rendelkezésükre álló rövid idő miatt is meglepő. A hírportálokon gyakran „Universe Breaker”-ként hivatkoznak ezekre a galaxisokra, utalva arra, hogy első ránézésre szembemennek a kozmológia eddigi eredményeivel. Valószínűbb azonban, hogy nem az Univerzum fejlődését (és korát) értjük félre, hanem a galaxisok kialakulásával kapcsolatban tökéletlenek az eddigi elméletek, hiszen ez utóbbi folyamatot még nem volt alkalmunk megfigyelni.
3. Sarki fények Magyarországról
Az északi országokban télen egészen hétköznapi, hazánkban viszont szűk két évtizede nem látott látványosságban volt részünk november 5-én kora este. Rövid időre ugyanis rózsaszínes fényjátékként tündökölt az égbolton a sarki fény – ezt pedig bárki a saját szemével is megcsodálhatta, akár városi környezetből is (bár a légköri viszonyok és az északi horizontra való kilátás ezt némiképp megnehezítette). A ritka jelenség nem volt teljesen váratlan, a visszatérően erősödő napaktivitás (ami napfoltok és -kitörések formájában jelentkezik) ugyanis már az év első felében is több alkalommal okozott meteorológiai kamerák által elcsípett halvány derengést. A látványosság, amelyet a Napból érkező nagy energiájú részecskék okoznak a magaslégkörben, teljesen ártalmatlan, így nyugodt szívvel várhatjuk a következő aurora borealist, amelyre a Nap erősödő aktivitása miatt a következő két évben még egészen jó esély mutatkozik. Ehhez pedig csak derült éjszakára, és egy szerencsés irányba mutató erős napkitörésre van szükség – utóbbiak űrtávcsöves megfigyelései alapján egészen jó sarkifény-előrejelzéseket is találni manapság a neten, például ezen a linken.
2. Kisbolygó-szuvenír és -eltérítés
Visszatért az Osiris-REX űrszonda, és magával hozta a Bennu kisbolygóból vett kőzetmintáit! A NASA űrszondája ezzel egy hét éven és több mint hétmilliárd km-en keresztül tartó küldetés végére tett pontot. Pontosabban dehogy tett, hiszen a szonda fő része tovább robogott új célpontja, a földsúroló Apophis kisbolygó felé. Amit szeptember 24-én a Földre dobott, az egy 46 kg-os tartály, benne mintegy 60 grammnyi morzsalékos kőzettel, amely közel egyidős a Naprendszerrel. Kevésnek tűnhet, azonban az Osiris-REX így is túlteljesített: a Bennu felszínén történt anyagbegyűjtés olyan jól sikerült, hogy az automatizmus kezdetben nem volt képes teljesen becsukni a mintatartó tetejét; a bónuszként magával hozott kőzetdarabok miatt pedig a laboratóriumban is jóval nehézkesebb volt a tartó kinyitása.
Nem ez volt az egyetlen izgalmas hír a földközeli kisbolygók vizsgálatával kapcsolatban. A NASA DART szondája még 2022 szeptemberében ütközött tervszerűen a Dydimos–Dimorphos kettős kisbolygó kisebbik tagjával. A cél az aszteroida pályaváltozásának nyomon követése volt, földfelszíni obszervatóriumok, űrtávcsövek és amatőrcsillagászok segítségével. Öt hónappal később megjelentek az első szakmai publikációk az ütközés utóhatásáról. Az elemzések szerint a kisbolygó nagyobb lendületre tett szert az ütközés nyomán, mint amennyit a szonda közvetlenül átadott neki. Ennek oka a kidobódott anyag irányában keresendő, ami éppen ellentétes volt a DART beérkező mozgásával, így egy fékező rakéta mintájára tovább lassította a sziklát. A löket a vártnál jóval alacsonyabb pályára állította a Dimorphost a Dydimos körül, mintegy 33 perccel lerövidítve a keringési idejét – miközben az eredeti becslések kb. 2 percet jósoltak.
1. Mégis működik a vénuszi vulkanizmus
A 2023-as év sem volt mentes jelentős csillagászati felfedezésektől, de tény, hogy legalábbis érzésre egyik úttörő eredmény sem emelkedett magasan a mezőny fölé. A lista élére ezért egy olyan újdonság került, ami mögött évtizedes kutatómunka áll, egy régóta sejtett feltételezést bizonyít, könnyen befogadható ismeretről szól, és nem utolsósorban itt történt a szomszédunkban. Az év elején több jelentős planetológiai eredményt is bemutattak a Vénusz bolygóval kapcsolatban, amelyekben közös, hogy a működését közel harminc éve befejező Magellan (NASA) megfigyeléseire alapultak. Az 1990 októberétől négy éven keresztül a Vénusz körül keringő űrszonda radaros mérései alapján ismerjük a bolygó felszíni formáit, amelyeket a rendkívül sűrű atmoszféra elrejt a látható fény hullámhosszain. Hasonló felmérés azóta sem készült a Vénuszról (sőt jelenleg is csak egy űrszonda, a japán Akacuki teljesít szolgálatot a bolygónál), így érthető, miért is érdemes mind a mai napig újra elővenni a Magellan felvételeit.
Az újbóli elemzésének köszönhetően készült el az eddigi legteljesebb felmérés a Vénusz vulkánjairól. Az itt látható térkép nem is szorul különösebb magyarázatra, a felmerülő kérdések azonban annál inkább. A minta 99%-át kitevő kisebb (átmérőjük < 5 km) vulkánok ugyanis nem (törés)vonalak mentén csoportosulnak, mint a Földön, hanem egy-egy régióban szinte mindenhol megtalálhatóak. Igaz, ismereteink szerint a Vénuszon nincs is jelentős tektonikai aktivitás – legalábbis jelenleg. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne lehetnének aktív vulkánok, amelyekre már eddig mutatkoztak közvetett bizonyítékok (pl. erős villámok detektálása). A Magellan radartérképeinek egy másik elemzése egyértelmű felszíni változásokat talált az egyik vulkán közelében, amelyet az űrszonda néhány nap különbséggel kétszer is észlelt (alsó kép). A későbbi felvételen egyszerre tágult ki az egyik vulkanikus kürtő, és jelent meg mellette egy új, simább felszíni réteg, valószínűsíthetően a lávafolyás eredményeként.
Ezek voltak tehát 2023 csillagászati csúcsteljesítményei. Ha tetszett a bejegyzés, nézz rá az elmúlt évek hasonló toplistáira is, hiszen 2021-ben és 2022-ben is izgalmas sztorikat élhettünk át. Amennyiben pedig a jövőbe tekintenél, látogass el a Csillagvizsgáló Facebook oldalára is, ahol idén ismét rendszeresen olvashatsz csillagászati és űrkutatási híreket, látványos felvételeket és egyéb aktualitásokat – tudományról és science fictionről egyaránt.