Egy naptári év kezdetén még mindenki összegez és toplistákat készít az előző évről. Így tesz a Csillagvizsgáló Blog is (immáron nyolcadik alkalommal, itt egy pár példa korábbról), 2024 legjelentősebb csillagászati és űrkutatási eredményeivel, eseményeivel és híreivel. A szubjektív lista 6-10. helyezettjét az előző bejegyzésben találjátok, immáron pedig ráfordulhatunk az élmezőny ötösére – plusz egy különleges eseménnyel megkoronázva.
5. Középsúlyú fekete lyuk
A fekete lyukak megjelenési formái évtizedek óta komoly kihívást jelent mind az elméleti, mind a megfigyelő csillagászok számára. A óriáscsillagok halálát követően létrejövő, viszonylag kis tömegű fekete lyukak létezése mellett évtizedek óta ismertek a galaxisok centrumában található szupernagy-tömegű fekete lyukak. Míg előbbiek várható tömege 3-100 naptömeg közé tehető, az utóbbiak igájában a néhány milliós naptömeg is kisebbek közé tartozik. Bár a fekete lyukak összeolvadására (és ezáltali tömegnövekedésére) már közel száz példát is találtak a gravitációhullám-detektorok, mégsem sikerült megtalálni az ún. közepes tömegű fekete lyukakat (1000-10000 naptömeg). A Max Planck Csillagászati Intézetének kutatói által közölt publikáció azonban áttörést hozhat, a Tejútrendszer legnagyobb gömbhalmaza, az Omega Centauri centrumában lévő leggyorsabb csillagok mozgása alapján ugyanis arra következtettek, hogy egy 4-8 ezer naptömegű objektumnak kell lennie a csillagváros centrumában – ami nem is lehet más, mint egy fekete lyuk! Ráadásul a megfigyelési technikák limitációja miatt csak a csillagok sebességének csak bizonyos komponenseit tudjuk kimérni, a nagyobb (valós) sebességek pedig nagyobb fekete lyuk tömeget jelentenének. Már ha létezik a központi objektum, ahogy az ugyanis lenni szokott, ezúttal is bőven érkezett a szakmai kritika a sebességek magyarázatát illetően. Konszenzus tehát még nincs, minden korábbinál erősebb bizonyíték azonban van az első közepes tömegű fekete lyukat illetően.
4. Starship-tesztek
Az emberes űrutazás közel- és távoli jövője kapcsán nem lehetünk feltétlen optimisták, az viszont biztos, hogy a következő években minden a SpaceX űrhajója körül fog forogni körül fog forogni. Még úgy is, hogy a Heavy Booster gyorsítófokozatból és a hasznos terhet cipelő, önálló landolásra is képes Starshipből álló rakéta továbbra is fejlesztés alatt áll, és a végleges koncepció körül is rengeteg a nyitott kérdés. A bátor ötletek és rohamtempóban zajló fejlesztések okán azonban már a sorra érkező tesztrepülések is elégségesek, hogy ámulatba ejtsék a szemlélőt. A ‘24-es indítások esetében rendre a Starship orbitális pályára való állása és onnan a tengerre történő irányított visszatérése volt a kitűzött cél. A Starship 3-4-5-6 rendre sikeres indítást könyvelhettek el, és míg először problémák adódtak a visszatérésnél, őszre a a Heavy Boostert már az erre a célra tervezett torony “kapta el” ereszkedés közben (igaz, a november 19-i Starship 6 esetében nem sikerült a gyorsítófokozat látványos landolása, de az idei első teszt már korrigálta ezt a szegmenst).
A 2025-ös tesztek során már az új fejlesztésű, Block 2-es Starship-ek fognak repülni. A premier nem sikerült jó, de annál látványosabban, a második fokozat ugyanis a szétválást követően felrobbant, lángoló űrszemét-záporral örvendeztetve (és nem elhanyagolható mértékben veszélyeztetve) a megfigyelőket.
3. Holdraszálló nemzetek
2023-ban megtört a jég és az indiai Chandrayaan 3 misszió sikerével újabb nemzet csatlakozott a sikeres holdraszállást bemutató országok klubjához. Bő fél évszázaddal az utolsó emberes holdmisszió után ez talán nem tűnik akkora kunsztnak, de az utóbbi évek kudarcai (orosz, japán, izraeli és egy korábbi indiai szondákkal) jól illusztrálják, hogy továbbra sem triviális egy automata űrszondának landolni égi kísérőnkön. A tavalyi év során pedig tovább nőtt a holdi forgalom: január 19-én előbb a japán fejlesztésű SLIM, majd február 15-én a privát fejlesztésű amerikai NOVA-C érte el a holdi felszínt működőképes állapotban. Tökéletes leszállásról csak azért nem beszélhetünk, mert a lejtők és a sziklák mindkét szondát megtréfálták és az oldalukra dőlve állapodtak meg. A SLIM azonban így is történelmi sikert tudhat magáénak: első alkalommal sikerült precíziós (vagyis ereszkedés közben finomhangolt) landolást elérni, amelynek révén az űreszköz mindössze 50 méterrel a kijelölt célponttól tudott leszállni! Nem mellékesen a japán leszállóegység így is túl tudta élni a két hétig tartó holdi éjszakát és a döcögés érkezés ellenére teljesértékű tudományos küldetést hajtott végre.
A nyári hónapokra is maradt még siker, igaz, a Chang’e 6-os esetében ez szinte borítékolható volt. A sorozatban negyedik sikeres kínai landolás is tartogatott azonban újdonságot, ez ugyanis 1974 óta mindössze a második küldetés, amelynek fő célja holdi kőzetek hazaszállítása volt (az előző a Chang’e 5-ös volt 2020 novemberében). A minta június 25-én sikeresen landolt is, mintegy 2 kg holdkőzettel a védett kapszulában.
2. Megoldódni látszik a szupernóva rejtélye!
A szupernóva-kutatóknak nincs egyszerű dolga, a kataklizmikus csillagrobbanásokat ugyanis csak más galaxisokban, legjobb esetben is több millió fényéves távolságból kell vizsgálniuk. Az egyetlen kivétel az elmúlt négyszáz év legközelebbi szupernóva, a7 SN 1987A, amely a “mindössze” 150000 fényévre lévő kísérőgalaxisban, a Nagy Magellán-felhőben bukkant fel. A számítások szerint a szupernóva egy kb. 20 naptömegű csillag halála után jött létre, az általánosan elfogadott elmélet szerint pedig a robbanás egy nagyjából naptömegű neutroncsillagot hagy hátra maga után. Ez a különleges obejktum azonban rendkívül kicsi, mindössze néhány km-es (!!!) átmérővel bír, nem csoda, hogy eddig még egyetlen szupernóva mélyén sem sikerült neutroncsillagot azonosítani.
De hol másutt lenne erre jobb esély, mint az SN 1987A-nál. Az elmúlt 38 év során a szupernóva anyagfelhője a tágulás nyomán folyamatosan ritkult, így mostanra egy érzékeny infravörös távcsőnek már komoly esélye van, hogy detektálja a maradvány-objektumot. Ennek megfelelően a James Webb Űrtávcső a közelmúltban alaposan szemügyre vette az SN 1987A-t és… nem talált semmit. Legalábbis közvetlenül. A táguló gázfelhőt alkotó egyik kémiai elem, az argonra jellemző hullámhusszakon ugyanis különösen fényesnek bizonyult a szupernóva-maradvány, ami csak úgy lehetséges, hogy valami rendkívül nagy energiájú, ún. röntgen-fotnokkal bombázza ezeket a nemesgáz atomokat. És hogy mi képes ilyen mennyiségű röntgen-kibocsájtásra? Természetesen egy neutroncsillag!
1. Minden idők galaxisa
Az utóbbi évek kétségkívül a James Webb Space Telescope-ról (JWST) szóltak – a csillagászatban és kozmológiában mindenképp, az infravörös űrtávcső ugyanis a világűr kutatásának minden területén forradalmi előrelépéseket hozott. Mindez azért is lehetséges, mert az űrobszervatórium idejének közel 80%-ára a csillagászok a világ minden tájáról pályázhatnak a legkülönbözőbb kutatási terveikkel. Akad azonban néhány kiválasztott téma, amelyek a legjobban tudják hasznosítani a hiperérzékeny infravörös méréseket. Ezek többek között az exobolygók vizsgálata, a kozmológiai paraméterek pontosítása és az első galaxisok kialakulása – utóbbiakkal kapcsolatban pedig a JWST már most is több mérföldkőnek számító eredményt tud felmutatni. Az Univerzum tágulása miatt minél távolabbra tekintünk, a galaxisok – látszólag – annál nagyobb sebességgel távolodnak tőlünk. Ennek következménye, hogy a látható tartományba eső fényük az infravörösbe tolódik, vagyis a fény hullámhossza megnyúlik (hogy hányszor hosszabbra, azt mutatja meg a z-vel jelölt kozmológiai vöröseltolódás). A JWST ezért is alkalmasabb minden korábbi teleszkópnál a korai Univerzum galaxisainak megfigyelésére, mint ahogy az új rekordok is borítékolhatóak voltak.
A Hubble Űrtávcső sokáig tartotta a rekordot a GN-z11 jelű galaxissal, melynek vöröseltolódása z=10,6 és mintegy bő négyszázmillió évvel az Ősrobbanás utáni állapotában tudjuk megfigyelni. A JWST gyorsan átvette a vezetést, és immáron a tíz legtávolabbi (egyben a legkorábbi) galaxist az infravörös űrtávcső NIRSpec detektorával sikerült azonosítani. Az abszolút éllovas a JADES-GS-z14-0, rendkívül vörös színű galaxis (z=14,32), amelynek fénye 13,5 milliárd évig utazott, vagyis mintegy 300 millió évvel az Univerzum kezdete után pillanthatjuk meg; jelenlegi távolsága pedig kb. 33,6 milliárd fényév. A JWST-t azonban nem (csak) rekordok megdöntése miatt építették: ezek az leős galaxisok minden korábbinál többet tudnak mesélni a kutatóknak a fiatal Univerzum tulajdonságairól és a csillagvárosok létrejöttéről.
+1. Sarki fények Magyaroszágról
Nem tudományos felfedezés, nem is úttörő megfigyelési eredmény, egyszerűen csak szép és ritka jelenség – egy izlandi asztroblogger nyilván másként mérlegelne, de de a május 10-én tapasztalt aurora borealis napokig tematizálta a hazai (és nem csak) csillagászati híreket. Hasonlóan erős sarki fényeket, amelyeket erős és szerencsés időzítésű napkitörések váltanak ki, az elmúlt húsz évben mindössze két alkalommal lehetett látni hazánkból: 2023. október 10-én, valamint 2024 májusában – igaz, előbbi nagyon rövid ideig tartott, aki ott volt, ott volt, aki nem, az hiába olvasta az izgatott beszámolókat. A tavaly májusi eseményre azonban bárki odaérhetett (erős fényszennyezéstől távol), hiszen a kora esti észlelések után éjfél környékén felerősödtek a vöröses-lilás árnyalatok, az asztrofotósok legnagyobb örömére. Az utóbbi időszak két szabadszemes, és néhány fotózható aurorája nem a véletlen műve, a Nap aktivitása ciklusa ugyanis épp teljes fordulatszámon pörög – és pörögni is fog még 2025 folyamán, érdemes tehát figyelni a csillagászati hírportálokat.
Ez volt tehát a tavalyi év tömör összefoglalója a csillagok világából – ne legyen kétségünk afelől, hogy a 2025-ös év legalább ennyi érdekességet fog tartogatni. Ezeket pedig a Csillagvizsgáló Blog is nyomon fogja követni, kevesebb írásos, de egyre több videós tartalommal. Hamarosan újraindítjuk a Csillagfényben c. hírháttér műsort, amely már megélt egy komplett évadot 2022-ben; és garantált újdonságként készülünk a Csillagok hírnökei sorozattal, amely a csillagászattörténet egy-egy izgalmas sztoriját meséli el sok-sok animációval megtámogatva. De jönnek majd komplett előadások, észlelések és távcsőtechnikai tartalmak is – mindezekért érdemes követni a Blog mellett a Szegedi Csillagvizsgáló csatornáját is!