A megsemmisülő csillagok, azaz a szupernóvák az Univerzum legnagyobb energiafelszabadulással járó eseményei, akár több milliárd fényév távolságból is felfedezhetőek a modern óriástávcsövekkel. Amennyiben pedig egy csillagrobbanás viszonylagos közelségben, néhány ezer fényévre történik, akár szabad szemmel is megpillatnhatóak. Apró bökkenő, hogy az ilyen közeli kataklizmák rendkívül ritkák. A Johannes Kepler által feljegyzett utolsó, bárki által látható szupernóvát még 1604-ben figyelhette meg az emberiség.
Azóta egyszer lett volna még lehetőség galaktikus szupernóva megpillantására, a Cassiopeia csillagképben ugyanis az 1690-es években a szabadszemes észlelés határának közelébe fényesedett fel egy ilyen objektum. Hiába terjedt el már ekkora a távcsövek használata Európában, az új, néhány hétig megfigyelhető fénypontot senki sem vette észre. A szupernóvák azonban hiába halványodnak el a robbanásukat követően néhány héttel, az egykori csillag szétrepülő anyaga nem vész el, hanem még évezredekig tágul egy óriási kozmikus gázbuborékként. Ezt pedig utólag is megfigyelhetjük a megfelelő hullámhosszakon.
A James Webb Űrtávcső (JWST) a szupernóvák vizsgálatában is áttörést hozott, korábban ugyanis nem volt mód közép-infravörös hullámhossztartományon nagy részletességű képek készítésére. Nincs ez másként a fent említett szupernóva, a Cas A esetében sem, amelynek idén tavasszal publikált képén gyönyörűen kirajzolódott a szétrepülő szupernóva és a környező csillagközi gáz közti kölcsönhatás (narancssárgás ív bal oldalon és felül). Mivel infravörös megfigyelésekről van szó, a színek természetesen nem a valós látványt közvetítikm hiszen ezt a fényt nem érzékeli a szemünk.
A napokban közzétett újabb JWST-képen szintén megjelennek a külső ívek, ám már fehéres derengésként. Az eltérő ábrázolásnak az oka abban keresendő, hogy utóbbi kép a közeli-infra tartományon készült, ahol más fizikai folyamat okozza a fénykibocsájtást. A jelenlévő por mellett ugyanis a mágneses térben nagy sebességgel száguldó elektronok is sugároznak, teszik mindezt a kb. 10 fényév átmérőjű buborék külső régiójában. Ugyanezen hullámhossztartományon jobb felbontással rajzolódnak ki a szupernóva-maradvány belsejében tekergő rózsaszínű ívek is, amelyeket a (az emberiség szemszögéből) 300 éve felrobbant csillag anyaga okoz. Ezekben a spektroszkópiai mérések alapján kén, oxigén, neon és argon nyomait sikerült kimutatni.
Mindezen információk önmagukban még azt sem tennék lehetővé, hogy megállapítsuk, milyen csillagrobbanás okozta a Cas A maradványt, ehhez “külső” segítség kellett: a szupernóva egy távolabbi porfelhőről visszaverődő fénye. A visszafény (light echo) jelensége a kép jobb alsó sarkában is jól kivehető. Ennek vizsgálatából pedig kiderül, hogy egy olyan, 11000 fényévre lévő óriáscsillag halála okozta szupernóva-robbanást, amely élete folyamán már lefújta magáról a legkülső rétegeit – ezzel egy izgalmas, ún. IIb típusú szupernóvát hozva létre.
Ha tetszett a bejegyzés, látogass el a Csillagvizsgáló Facebook oldalára is, ahol immáron újra rendszeresen olvashatsz csillagászati és űrkutatási híreket, látványos felvételeket és egyéb aktualitásokat – tudományról és science fictionről egyaránt.