Ismét összegyűjtöttünk és rövid hírek formájába gyúrtunk össze öt csillagászati sztorit az elmúlt hetekből. Látványos együttállás, meglőtt aszteroida, lencsevégre kapott exobolygó és elmélet-döntögető galaxisok – de semmi pánik, az Ősrobbanás nincs veszélyben.
Együttállások lépten-nyomon
Február végén látványosan (értsd: estéről estére) közeledett egymáshoz a nyugati horizontot uraló két pötty. A fényesebb a Vénusz (Esthajnalcsillag), amely Nap körül pályáján látszólag távolodik a csillagunktól, míg kicsivel felette a Jupiter látszott. Február 22-én csatlakozott hozzájuk a Hold, amely éppen a két bolygó között helyezkedett el (majd folytatta útját „felfelé”, távolodva a horizonttól.
A Jupiter és a Vénusz közeledése március 1/2-ig tartott, ezen a két estén valóban rendkívül közel látszott a két fényes planéta, a későbbiekben pedig már „helyet cserélve” távolodni látszottak. A jelenséget rengetegen örökítették meg (a Csillagvizsgáló Blog Facebook-oldalán is számos felvételt találni), ám az “együttállás” nagy látómezejű távcsövön keresztül nézve volt a leglátványosabb. Kellő nagyítás mellett akár egyszerre lehet megfigyelni a Jupiter négy nagy holdját és a Vénusz bolygókorongját is.
Óriásgalaxisok az Univerzum hajnalából
Friss tanulmány jelent meg a Nature folyóiratban a James Webb Űrtávcső által tavaly júliusban megfigyelt ősi galaxisokról. A kutatók ezúttal már nem csak a hat galaxis távolságát, és ezáltal korát tudták jól meghatározni (mindössze 5-700 millió évvel az Ősrobbanás utáni állapotban voltak észlelhetőek), hanem a tömegüket is. Ez utóbbi pedig komoly meglepetést tartogatott, ugyanis a várt kis méretű bébi-galaxisok helyett, nagy tömegű óriásokat találtak. A korábbi feltételezésekhez képest kb. százszor nagyobb tömeg „állt össze” csillagok formájában ezeken a helyeken, ami már csak a rendelkezésükre álló rövid idő miatt is meglepő. A hírportálokon gyakran „Universe Breaker”-ként hivatkoznak ezekre a galaxisokra, utalva arra, hogy első ránézésre szembe mennek a kozmológia eddigi eredményeivel. Valószínűbb azonban, hogy nem az Univerzum fejlődését (és korát) értjük félre, hanem a galaxisok kialakulásával kapcsolatban tökéletlenek az eddigi elméletek, hiszen ez utóbbi folyamatot még nem volt alkalmunk megfigyelni.
Akad egy harmadik feloldása is a fenti problémának: ha kiderül, hogy valójában nem galaxisokat, hanem primordiális (tehát nem csillagrobbanásokból származó) szupernagy tömegű fekete lyukakat figyeltek meg a James Webb felvételein. Erre a kérdésre szintén az infravörös űrtávcső mérései adhatnak választ, de már a jóval időigényesebb spektroszkópia útján.
Újabb exobolygó lencsevégen
A mai napig hivatalosan 5272 exobolygót (vagyis más csillag körül keringő planétát) fedeztek fel. Ezek közül legnagyobb arányban a Neptunusz-méretű égitestek képviseltetik magukat; nagyjából 1600-1600 Jupiter-típusú exobolygó és szuper-Föld akad a felfedezések között és 195 Föld-szerű bolygó egészíti ki a mintát. A felfedezések szinte mindegyike közvetett úton történt, vagyis – saját fénye híján – nem a bolygót, hanem a bolygó csillagára gyakorolt hatását lehetett kimutatni. Mintegy két tucat esetben azonban közvetlen detektálás is lehetséges volt, vagyis kép készülhetett egy távoli világról.
Ez a rövid lista bővült egy újabb lefotózott exobolygóval, a mindössze 24 millió éves AF Leporis körül keringő b jelű bolygóval. A kutatók először asztrometriai módszer révén jutottak arra következtetésre, hogy a Naphoz hasonló AF Leporis pozíciója egy nagy tömegű objektum gravitációjának hatására változik rendre (persze csak egy icipicit). Ezt követően az ESO 8.4 méteres teleszkópjára szerelt és adaptív optikával megtámogatott Spectro-Polarimetric High-contrast Exoplanet REsearch instrument (SPHERE) műszerével néztek rá az AF Leporis-ra, a csillag fényét pedig egy speciális koronográffal takarták ki (sötét régió a kép közepén). Az eredmény egyértelmű: az AF Leporis b valóban ott van a csillaga mellett (balra felfelé), kb. a Szaturnuszénak megfelelő 1,5 milliárd km-es távolságban. A bolygó tömege kb. háromszorosa a Jupiterének, amellyel az eddigi legkisebb a direkt képalkotással megfigyelt exobolygók közül.
Mi történt a meglőtt aszteroidával?
2022. szeptember 26-án a NASA DART szondája tervszerűen ütközött a Dydimos-Dimorphos kettős kisbolygó kisebbik tagjával. A cél az aszteroida pályaváltozásának nyomon követése volt, földfelszíni obszervatóriumok, űrtávcsövek és amatőrcsillagászok segítségével. Öt hónappal később megjelentek az első szakmai publikációk is az ütközés utóhatásáról, amelyeket egytől egyig a legrangosabb természettudományos folyóirat, a Nature közölt.
Ezekből többek között az derült ki, hogy a DART becsapódását elszenvedő Dimorphos átlagos sűrűsége 2100 és 2700 kg/m3 közötti (nagyjából fele a földinek), ami egy lazán kötött sziklahalomnak feleltethető meg. Az elemzések szerint a kisbolygó nagyobb lendületre tett szert az ütközés nyomán, mint amennyit a szonda közvetlenül átadott neki. Ennek oka a kidobódott anyag irányában keresendő, ami éppen ellentétes volt a DART beérkező mozgásával, így egy fékező rakéta mintájára tovább lassította a sziklát. A löket a vártnál jóval alacsonyabb pályára állította a Dimorphost a Dydimos körül, mintegy 33 perccel lerövidítve a keringési idejét – miközben az eredeti becslések kb. 2 percet jósoltak.
Tényleg gyémánteső hullik az óriásbolygókon?
Az óriásbolygókkal kapcsolatban a tudományos ismeretterjesztő művek egyik gyakran hangoztatott érdekessége, hogy légkörükben gyémántokból álló eső hullik. Bár a jelenséget nagy távolságból természetesen nem tudtuk még közvetlenül megfigyelni, a számítások szerint az Uránusz és a Neptunusz légköre alatt húzódó folyékony köpeny valóban ideális lehet a gyémántok kondenzálódására. Egy újonnan publikált modellezés szerint a szén csak a hőmérséklet-nyomás paramétertér egy rendkívül kis tartományán különül el a hidrogéntől, megnyitva az utat a rendkívül kemény módosulattá válás felé. Ezek a körülmények azonban a két kék bolygó közül csak a Neptunuszon fordulnak elő – ez pedig meg is oldana egy évtizedes problémát.
A Voyager 2 űrszonda 1986-os és 1989-es elhaladásai során ugyanis megfigyelték, hogy míg az Uránusz ugyanannyi sugárzást bocsájt ki, mint amennyi a rá eső napfényből következik, addig a Neptunusznál infravörös többlet volt kimutatható. Utóbbi bolygó maga nem termel energiát (legalábbis a kifejezés klasszikus értelmében nem tud ilyet), hanem arról van szó, hogy a bolygó külső részeiből jelentős anyag hullik a mag felé. Ilyenkor a helyzeti energia először mozgásivá alakul, majd a súrlódás következtében hővé (hasonlóan a földi légkörbe érkező meteoritokhoz), amely végül infravörös sugárzásként hagyja el a Neptunuszt. A sejtés szerint ez a befelé hulló anyagot nem más alkotja, mint a gyémántszemcsék – mivel pedig utóbbiak nem alakulnak ki az Uránuszon, így infravörös többlet sem mutatkozik.
Ha tetszett a bejegyzés, látogass el a Csillagvizsgáló Facebook oldalára is, ahol napi rendszerességgel találhatsz csillagászati és űrkutatási híreket, látványos felvételeket és egyéb aktualitásokat – tudományról és science fictionről egyaránt.